Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)

TANULMÁNYOK - Bökönyi Sándor: Szarvas 1. lelőhely, egy késő-újkori teleprészlet állatmaradványainak archezoológiai vizsgálata

Szarvas-1. lelőhely, egy késő újkőkori teleprészlet állatmaradványainak archaezoológiai vizsgálata BÖKÖNYI SÁNDOR A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete által folytatott országos jellegű topográfiai munkálatok keretében találta meg Makkay János 1976-ban az említett lelőhelyet, mely a várostól E-ra, a Holt-Kőrös szappanosi ágának Ny-i partja közelében fekszik, kiemelkedő földháton (MAKKAY, sajtó alatt). A lelőhely egy késő újkőkori telep, melynek korai időszaka az alföldi lineárkerámia késői szakáiháti csoportjába datálható, a későbbi pedig az ezt követő tiszai kultúrába. A viszonylag kis számú állatcsont anyag értékét két dolog adja meg. Az egyik az, hogy a lineárkerámia szakáiháti csoportjából a meghatározott csontanyagok redkívül kis számúak, s közülük pedig mindössze egyetlen lelőhelyé (Battonya-Gödrösök) került publikálásra (BÖKÖNYI, 1985). Emiatt e csoport állattartásáról és vadászatáról s ugyanúgy házi- és vadállatairól ismereteink meglehetősen hézagosak, ezen a téren tehát minden új adat nagy fontosságú. Emellett a csontanyagban előfordul egy bölény jobb oldali metacarpusa, s miután ennek a nagy testű vadmarhának a csontjai a hazai holocén lelőhelyeken ritkaságszámba mennek, e csont okvetlenül közlést érdemel. Az anyag, mely a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban lévő teljes beleltározott csontanyag a lelőhelyről s melyet részben néhai Dr. Matolcsi János, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum állatcsont gyűjteményének a közelmúltban elhunyt vezetője, részben magam határoztam meg, kis száma mellett a közepesnél jobb megtartású. Benne öt nagyobb koponyadarab, két szarvcsap, és négy, teljes hosszában megmaradt hosszúcsont — három metacarpus és egy metatarsus — fordul elő és a csontvelő miatt feltört, de mérhető csontdarabok száma is feltűnően magas. Az egyes állatfajok csontjainak testtájak szerinti megoszlása meglehetősen egyenletes (legfeljebb talán a csigolyák teljes hiánya feltűnő a vaddisznócsontok között, ez azonban esetleg meghatározási problémákkal függhet össze), s ez arra utal, hogy az elejtett vadállatok teljes hulláját bevitték a telepre, s a kevéssé húsos részeket nem hagyták az elejtés helyén. (Még az igazán nagy testű, valószínűleg az