Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Balázs György: Élőerővel működő malmok a Kárpát-medencében
alsó és forgó felső kővel.4 A meghajtó szerkezetek változásánál, fejlődésénél figyelembe kell vennünk azt is, hogy egyre kisebb szereppel ugyan, de szinte napjainkig használatosak voltak a legmodernebb műmalmok mellett a prehistorikus őrlőkövek, az eredeti funkciójukat vesztett kézimalmok, sóőrlők, s a szárazmalmok, taposó-, tipró-, vízi- és szélmalmok, térben és időben természetföldrajzi adottságoktól, társadalmi-gazdasági körülményektől meghatározott gyakorisággal és elterjedtséggel.5 A természetföldrajzi adottságok, egy adott terület tájenergiáinak kihasználása (hegyvidéken patakok, síkságokon folyóvizek, szél, tengerparton az árapály befogása malmok meghajtására stb.) mindig az ott élő lakosság igényétől, kulturális szintjétől (esetünkben pl. táplálkozáskultúra), technikai ismereteitől függött.6 így pl. az arab világban a kora középkorban, Európa Ny-i felén a 10—11. századtól ismert szélmalmok nálunk igazolhatóan csak a 16. században jelentek meg, elterjedésük ennél is későbbre tehető: hiányzott korábban a szükséges technikai ismeret a meglévő tájenergia, a szél felhasználásához.7 A természetföldrajzi adottságok mellett a gazdasági-történeti viszonyok hangsúlyozása sem elhanyagolható. Nem ritka még a közelmúltban megjelent tanulmányokban sem az a sematikus megállapítás, mely szerint élőerővel működő malmokat ott találunk, ahol vízimalom építésére nincs lehetőség.8 A vízimalom az a típus, amely minden helyen, ahol lehetőség nyílott rá, különféle változataiban elterjedt, 4 L'art de battre, écraser, piler moudre et monder les grains . . . Paris, Merigot 1769. Bellepierre de Neuve-Eglise, 1769. közöl egy metszetet fogakkal ellátott, s így forgó alsó és felső köves őrlőszekezetről — valószínűleg csak elképzelésről van szó, i. m. „Plan III. Fig. 1." 5 A Kárpát-medence peremterületein még e század közepén használatban voltak az örlökövek (Gunda B. 1958. 333—351.), kézimalmokat napjainkig használnak pl. Szatmárban, funkcióváltás során a középkortól már nem mint lisztelő, hanem darálóvá degradálódott malmokként (SELMECZI KOVÁCS A. 1981.). Az utolsó szárazmalom Szarvason 1954-ig (NAGY Gy. 1956. 83—118.), a mosonszentmiklósi tiprómalom 1950-ig (saját gy. 1978), a hódmezővásárhelyi taposómalom pedig 1858-ig működött (bár rendeletileg csak 1904-ben tiltották be használatát, KISS L. 1935. 77—84.). Vízi- és szélmalmaink még e század 50-es éveiben őröltek: az uszódi hajómalom 1955-ig (Mendele F. 1962. 170 —179.), az utolsó szegedi tiszai hajómalmot 1931-ben látták őrölni (JUHÁSZ A. 1960. 127—141.). A kiskunhalasi — ma műemlék — szélmalom 1930-ig lisztet őrölt, majd darálásra használták, mint a többi környékbeli szélmalmot (MENDELE F.— a NÉMETH B. F. 1967. 209—230.) 6 Európa és az arab világ tengerpartjain i. sz. 1000 körül használtak árapálymalmokat, a doveri kikötőben 1067—1082 között, Franciaországban a 12. század végétől, de ismerték Németországban, Hollandiában és Belgiumban, Ény-Spanyolországban, Portugáliában egyaránt egészen a 19. század végéig, nem terjedt el viszont az Adrián, az árapály minimális mértéke miatt.-RIVALS, C. 1982/83. 53—69. 7 V. ö. PONGRÁCZ P. 1967. 182—183., valamint TAKÁTS S. 1961. 125.: „A XVIII. század végéig az ellenkező irányú szelet felhasználni még nem tudták. Aztán igen erős szél alkalmával a malomépület meggyulladott, mert a kerekek forgását mérsékelni nem tudták. Csak 1768-ban építenek nálunk először olyan szélmalmot, amely ezen fogyatékosságtól mentes volt" 8 V. ö. TAKÁTS S. (1907/1961. p. 124., SÓREGI J. 1937. 74., ENDREI W. 1959. 192., WELLMANN I. 1979. 157.
