Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Takács Imre: Földművelésügyi kormányzatunk fő feladatai az 1914/18. évi világháborút követő békekötés utáni első években

addig az ideig nyújtott. Törvényhozásunk jelentős eredménye volt az 1914: XXXVIII. törvénycikk, amely az 1913. évi rendkívüli árvizek hatására a termőterületek árvédelmét a nem hajózható kisebb folyók kiöntései ellen is kiterjesztette. E törvény végrehajtása túlnyomórészben az 1914/18. évi világháború utáni első időre esett. A termőterület növelését célzó új feladatok között első helyen állt a kiterjedt belvizek lecsapolása. Különösen két ilyen munkálat állt előtérben: egyik a Pestvármegyei Dunavölgyi Lecsapoló és Öntöző Társulatnak a Dunaharaszti és Baja között elterülő 122.000 kh-s árterületén, a másik a Csongrád és Szeged táján belvizek által elárasztott területen Kiskunhalas, Kecskemét és Szeged térségében mintegy 130.000 holdon folyt. Budapest tőszomszédságában is nagy kiterjedésű kultúrálatlan területek nemcsak a termelés elől vontak el földeket, hanem közlekedési szempontból is hátrányt jelentettek. Ezeken kívül az országban még több ezer holdnyi mocsaras vagy belvizes terület volt, amelynek lecsapolását el kellett rendelni. Másik vízügyi kérdésként az öntözések ügye jelentkezett, mert az ország számos helyén volt öntöző berendezések többsége gondozás hiányában az 1914/18. évi világháború ideje alatt tönkrement. A minisztériumban tanulmányozták a kérdést, hogy különösen az Alföldnek öntözővízzel való ellátására milyen létesítményeket célszerű előirányozni. Erre különösen az 1921. évi nagy szárasság okozta jelentékeny kár ösztönzött, de a sok szikes terület is, amelynek hasznosítása a víz mielőbbi odavezetését tette volna szükségessé. A közgazdaság egyetlen másik területén sem vesztettünk a békeszerződés folytán annyit, mint a vízierőkben. A régi Magyarország 1.700.000-lóerős vízierőinek csak mintegy 5 %-a maradt meg. A legnagyobb és lekönnyebben kihasználható vízierők és víztárolásra alkalmas völgyek elvesztek, ezzel szemben megnövekedett az igény a vízierők kihasználása iránt. így csak arra lehetett törekedni, hogy a megmaradt folyószakaszokon az energiakihasználás minél intenzívebb és egységesebb legyen. Az ország megkissebbedett területén a mederrendezés, a lecsapolás, az öntözés és a vízierőkihasználás egymással még inkább összhangban intézendő, összefüggő feladatok voltak, mint korábban. A VI. (gazdasági munkásügyi) főosztály ügykörében már 1920-ban serény törvényelőkészítő munka kezdődött. Az 1920: XXX. törvénycikk értelmében az Országos Központi Hitelszövetkezet keretében földmunkás vállalkozó szövetkezetek alakulhattak. Ezek állami támogatásáról az 1923:XI. törvénycikk és 35.700/ 1924. F.M. sz. végrehajtási rendelete szólt. A földmunkások (kubikosok) vállalkozó szövetkezeteinek célja a tagok anyagi helyzetének javítása volt munkavállalás, munkaeszközök közös beszerzése, a tagok hiteligényeinek kielégítése útján. Óvadékot a szövetkezeteknek nem kellett letenniük, egyenlő árajánlat esetén előnyben részesültek. További jelentős törvényalkotás volt akkoriban a mezőgazdasági munkások munkaereje jogosulatlan kihasználásának meggátolásáról szóló 1923: XXV. törvénycikk, amely felhatalmazta a földművelésügyi minisztert, hogy ott, ahol a mezőgazdasági munkások és napszámosok bére olyan alacsony, hogy ezek a munkáscsaládok megélhetését nem biztosítják, járásonként és megyénként gaz-