Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)
Surányi Béla: A lapály szarvasmarha fajta a két világháború közötti időszak szarvasmarhatenyésztésében
Mivel az összlétszámból a kérődző állatok túlsúlya nyilvánvaló, nem érdektelen megnézni, hogy miként alakult a szálas- és tömegtakarmánytermesztés, milyen szerepet játszott a különféle mezőgazdasági melléktermék. Összeségében a szálastakarmány termesztést a pangás jellemezte. A takarmánytermő területből az egyes takarmányféleségek részesedése az alábbi volt: 4 lucerna 30% fölött, lóhere 18— 20%, tavaszi bükkönykeverék 19—21%, kukorica csalamádé 11—14% között. A fennmaradó területen baltacimot, bíborherét, őszi keveréket és muhart termesztettek. A képet rontotta, hogy a szántóterületből eleve alacsonyabb volt a takarmánytermő területek aránya. 4 Az összes takarmányfedezet — abrak, szálas, lédús, rét-legelő, mezőgazdasági melléktermék — tápanyagmennyiségét évi 55—60 millió mázsa keményítőértéknek véve, a kukoricaszár 6,5—7,5 millió, az árpa- és zabszalma 3,8—4,3 millió, s a búzaszalma részesedése 5,0—5,5 millió mázsa volt. 5 Mindez 35%-os arányt jelentett. Sok esetben a szarvasmarha létszáma ez utóbbi melléktermék mennyiségétől függött. Bár kedvezőnek tekinthető, hogy növekedett a lucerna vetésterülete a háború előttihez képest, de a vöröshere és más herefélék terület növekedése csekély volt. A kukoricacsalamádé termesztése és savanyítása sem terjedt kellő mértékben. 6 A mai modern silózás megindítója, Kovátsits Károly 7 gyakorlati tevékenysége egyenlőre nem talált elegendő követőre, jóllehet munkásságának folytatója is akadt, Kovátsits László személyében. A rétek és legelők hozama már az előző korszakban is csökkent, most a helyzet tovább romlott, különösen az 1930-as években. A háború utáni területváltozás negatív következméyeit tetézte az a minőségi romlás, amely gyepes területeinket érintette. 8 Nem segített ezen a kibontakozó zöldmezőmozgalom sem. 9 Bár szerepének megítéléséhez további vizsgálódás szükséges, főként a magyar takarmánygazdálkodás történeti fejlődésének fölvázolása kapcsán. Ha a két háború közötti hazai állattenyésztést jellemezni akarjuk, akkor elmondható 10 , hogy többnyire kedvezőtlen piaci és jövedelmezőségi viszonyok között termelt, szűkös volt a takarmánybázisa, a zömében elmaradott parasztgazdaságok állatállományának mennyiségi gyarapodása csekély volt, de a minőségi fejlődés ennek ellenére tagadhatatlan. Mindez megnyilvánul a fajlagos hozamok bizonyos emelkedésében. Folytatódott a tenyészállat-behozatal, a szarvasmarhaállomány nyugati vérségűvé vált. De a többi állatfajnál is előtérbe kerültek az intenzívebb fajták. Ezzel párhuzamosan változott az egyes állatfajok, — fajták hasznosítási iránya is. De végső soron a hazai mezőgazdaság 11 szerepe csökkent a két világháború közötti időszakban, ha a foglalkoztatottságot, vagy a nemzeti jövedelemből való részesedést vizsgáljuk. A meglévő társadalmi-gazdasági szerkezet alkalmatlan volt 4 GUNST P. 1970. 249—250. 5 ÉBER E. 1961. 401. Gaál L. 1980. ASz 97—140. 6 ÉBER E. 1961. 399. 7 KOVÁTSITS K. 1929. Kt 1968—1969, uő 1930. Kt 1735—1736. vö. Kovátsits L. 1934. 8 GUNST P. 1970. 296—297. 9 PIUKOVICH J. 1934. uő 1932. 10 ÉBER E. 1961. 425—427. 11 MT 8. köt. 1976. 740.
