Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)
Nováki Gyula: Régészeti és paleoethnobotanikai adatok a „gabonásvermek" kérdéséhez
A legalapvetőbb követelmény, hogy a gabonát ne érje levegő, mert különben a földalatti nedves körülmények között romlásnak indul. Ezért szinte kizárólag mindig könnyen lezárható, szűk nyakú, lefelé kiszélesedő vermet ástak és ezt kiégették, vagy kifüstölték, részint a szárítás, részint a fertőtlenítés céljából. A levegő kizárása érdekében szorosan, színültig tele kellett tölteni és felül légmentesen lezárni, aminek különböző módjai voltak. Az így eltett gabona általában 1—2 évig maradt használható állapotban, de sok adat van arra is, hogy évekig, sőt évtizedekig tartották benne anélkül, hogy károsodott volna. Igen fontos körülmény, hogy ha egyszer kibontották a vermet, rövid időn belül ki kellett üríteni az egészet, különben romlásnak indult volna a tartalma. Ez a raktározási mód tehát nem volt alkalmas az apránkénti fogyasztásra. A néprajzi irodalom részletes adatokat tartalmaz a különböző technikai kérdésekről, ezek taglalása azonban most nem tartozik tárgykörünkhöz. Az alábbiak megértéséhez elegendő volt a gabonásvermeknek ezt a néhány lényeges tulajdonságát kiemelni. A régészeti ásatásoknál előkerülő gödröket (amennyiben rendeltetésüket is meghatározzák), egyrészt alakjuk és méretük alapján nevezik néha ,,gabonásverem"-nek, ami valóban emlékeztet az igazi gabonásvermekre. Ehhez járul még ritkán a gödör égett oldalfala, esetleg tapasztása, vagy a telep épületeihez való viszonya. A másik ok, ami miatt gyakran erre következtetnek, a gödrök egy részében előforduló több—kevesebb gabonaszem. Ám ha ezeket a körülményeket közelebbről megvizsgáljuk, már nem tűnik ilyen egyértelműnek ez a meghatározás. Az alábbiakban ezek közül itt csak az utóbbi kérdéssel kívánok foglalkozni, tehát azt vizsgálom, vajon a gödrökben talált gabonaszemek (vagy egyéb magvak) mennyiben támasztják alá, vagy éppen vetik el a „gabonásverem" meghatározást. Itt ki kell hangsúlyoznom, hogy „gabonásverem" alatt a fentebb már röviden körülírt földalatti raktározási módot értem, amikor tehát a verembe közvetlenül öntötték a gabonát, hosszabb időre történő raktározás céljából. Az irodalomban ugyanis, mint azt alább még látni fogjuk, az igazi gabonásvermek és a veremben zsák, láda, edény, kosár, stb. közbeiktatásával történő raktározás fogalma gyakran összekeveredik. A kettő között azonban éppen a belőlük levonható következtetések miatt, lényeges különbség van. A gödrökben előforduló gabona-, illetve egyéb növények magvainak az ebből a szempontból való értékelésével a magyar szakirodalomban nem találkozhatunk. Ugyanezzel viszont a külföldi szakemberek már szép számmal foglalkoztak. Ezért először a külföldi szakirodalomban közölt tapasztalatokat, feldolgozásokat tekintjük át, esetenként összevetve néhány magyarországi kutatással. Áttekintésünk távolról sem teljes, a rendkívül gazdag régészeti és paleoethnobotanikai 5 irodalomnak csak egy kis része volt szá5. A magyar irodalomban a régészeti növénytant, vagyis a régészeti ásatásoknál előkerülő növényi leletekkel (magvak, termések, fák, stb.) foglalkozó tudományágat mindeddig „archaeobotanikának" nevezték. Ezzel az elnevezéssel azonban szinte egész Európában egyedül állunk. 1968-ban alakult meg az internationale Arbeitsgemeinschaft für Paläoethnobotanik" (IAP), vagy angolul: „International Work Group for Paleoethnobotany" (IWGP), amely három évenként tartja szimpóziumait. Azóta ezt a megnevezést használja mindenki e tudományággal kapcsolatban. Legutóbb U. Willerding (1978 a) foglalta össze az ezzel kapcsolatos nézeteket és végleg megeró'sítette az eddig kialakult gyakorlatot, kiemelve, hogy e tudományág végső célja mindig az ember és a természet kölcsönös egymásra hatásának a vizsgálata. Ezért, az egységesség kedvéért, a továbbiakban magam is ezt a kifejezést használom. 5S
