Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Kotlár Károly: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum XIX. századi vadászfegyvereinek rövid fejlődéstörténeti áttekintése

A huzagolt golyós elöltöltő fegyverek lőképességét nagymértékben befolyásolta az a körülmény, hogy a lövedék nem szorult kellőképpen a huzagok közé. Jóval kisebb lövedékátmérő kellett az elölről történő töltéshez a cső átmérőnél. Némi előrehaladást jelentett a csőfenékre beforrasztott, a porzsákba benyúló központos, 5—6 mm átmérőjű acéltüske, melynek tetején a beejtett ólomgolyót a töltővesszővel addig verték lencse alakúra, míg a csőbe, Ületve a huzagokba beleszorult (tüskés puska). Ugyanezt a célt szolgálta a farokcsavarnak a csőnél szűkebb kiképzése, a képződött peremen ült meg a golyó (kamrás puska). Mindkét megoldás a XIX. század 40-es éveiben terjedt el. Sok eredményt nem hozott, mivel az alaktalanná vert golyó a cső elhagyása után gyorsan vesztett a sebességéből a légellenállás megnövekedése következtében. Az elöltöltőknek jelentős hátrányai voltak a már ernlített körülményes töltésen kívül. Pl. a töltött fegyvert csak kilőni lehetett, vagy megtöltve hagyni. Nedves időben a külső gyutacs sűrűn csütörtököt mondott. A legjelentékenyebb hátránya a tűzgyorsaság. Legkevesebb egy percet, de többet is igénybe vett az újratöltés csövenként. Ez különösen a sörétlövéseknél döntő tényező. Nem véletlen, hogy a hátultöltés elsősorban a sörétes vadászpuskáknál jelentkezik széles körben. A különböző sörétnagyság változtatása a ki nem lőtt puskában sem lehetséges, pedig kacsázás közben liba is jöhet, hogy csak egy kézenfekvő példát említsünk. Körvadászatnál, hajtásnál további hátrány, hogy menetközben nem volt tölthető, meg kellett állni legalább egy percre, s a vad természetesen éppen akkor tört át. Hasonló volt a helyzet lesen való vadászatnál. A töltés csak álló testhelyzetben volt lehetséges, a lesből felállás a rejtőzés rovására ment. Gazdagabb vadászok fentieken a párpuska, vagy a sorozat puska használatával igyekeztek segíteni. Marad még kényelmetlenség is. Lőportartót, söréteszacskót, fojtásokat, gyutacstartót kellett magával hordani a vadásznak, alkalmasint otthonhagyni, vagy elveszteni. A sok töltögetés meglehetősen piszkos munka volt, a sárba leeresztett puskaagy — ami a töltésnél elkerülhetetlen — archoz emelése nem volt kellemes. Fentiek összességükben eredményezték, hogy a század közepétől a figyelem a hátultöltés felé fordult. •* Hátultöltő fegyverek A gondolat nem volt új, egyedi kísérletek már a XVI—XVIII. században is voltak, de hiányzott a technikai felkészültség, másrészt ismeretlen volt az egységes, gyújtást, lőport, lövedéket magába foglaló töltény. Hátultöltő kanócos puskáról is tudunk a XVI. század első feléből. Nem sokkal később, a század közepén, majd a XVII. században a keréklakatos fegyverek között szintén találkozhatunk néhány kísérlettel a hátultöltésre, elsősorban a pisztolyoknál. A XVIII. században már többféle zármegoldás is ismert. A csapó-, csavar-, kamrás-, és a tömbzár mellett megjelenik a billenőcső is, melyet a modern vadászpuska zármegoldás ősének tekinthetünk. Természetesen ezek egyedi kezdeményezések. Többnyire egy-egy törekvő, feltaláló kedvű fegyverműves kísérlete. Közös jellemzőjük a zárszerkezet rossz tömítése, mely a lőporgázok visszaáramlását, s vele jelentős kezdősebesség veszteséget eredményezett. Kevés maradt meg belőlük, itt-ott Európa nagyobb múzeumaiban (London, Bécs,