Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)
N. Kiss István: Az agrár monokultúrák és Magyarország aktív külkereskedelmi mérlege, 16-18. század
Ettől kezdve rendkívül gazdag forrásanyag világítja meg a magyar szőlőmüvelés jelentőségét. Alakosság borfogyasztása igen magas volt, nem utolsó sorban az egészséges ivóvíz gyakori hiánya miatt. 1550 után olyan vám- és adóügyi kimutatások, valamint uradalmi elszámolások állnak rendelkezésünkre, amelyek lehetőséget adnak a szőlőművelés kvantitatív vizsgálatára is. A hegyaljai districtus (Submontanum), ahol az európai hírű tokaji bort produkálták, a 16. század második felében már a bortermelő monokultúra viszonyait példázza. A tíz évi átlagban (1570-80) évi 29 000 hl bort termelő vidéken 2400 szőlőbirtokos család és 2600 másik, jórészt ugyancsak a bortermeléshez kapcsolódó család élt (kádárok, szakmányosok, napszámosok, fuvarosok, stb.). 25 A mintegy 25 000 főnyi teljes népesség zömében paraszt, de a szőlőtulajdonosok között igen sok nemes és városi polgár is akad. Kb. egyharmada a szőlőbirtokosoknak az ország más vidékein él, azaz itt idegen-birtokosnak (extranei) számít. Jól művelt szőlőknél az évi termés elérte a hektáronkénti 20—22 hl-t, de az egész szőlővidékre érvényes átlag ennél jóval alacsonyabb, 10 hl körüli volt. Egészítsük ki még a bortermelők struktúrájának ezt a vázlatos képét azzal, hogy az országban a szőlőbirtok a feudális függéstől de facto szabad birtoklás, a gyors felhalmozás és az exportbevételből való részesedés bázisa volt. A belső piac szinte korlátlan felvevőképessége a termelés kibővítésére ösztönzött, így művelésre alkalmatlan helyeken, még a Kárpátok völgyeiben is telepítettek szőlőt. Az általános árszinthez képest magas borár lehetővé tette a szállítási költségek elviselését, ami a gabona esetében pl. csak 30-40 km távolságig volt gazdaságos. Magas és biztos piaci ára miatt a bort zsoldtartozásnak, sőt vezető állami tisztviselők fizetésének a kiegyenlítésére is felhasználták. A sárospataki uradalom a hegyaljai kerület legnagyobb birtoka volt. Borbevétele 1570-ben 4226 hl, ebből 73% paraszti adóbor, 3,5% allodiális termés, 2,7% büntetésekből befolyt bor és 21% vásárolt bor. A borkészlet felhasználása a következő: belső fogyasztás 11%, tiszti fizetés, zsold, katonai ellátás 64%, munkabér 6% és piaci eladás 19%. 1568-ban, amidőn a katonaság szükségleteinek fedezése még nem terhelte meg olyan erősen az uradalmat, a boreladás aránya 54%-ra rúgott! 26 Ezek az arányok azt mutatják, hogy az uradalom, melynek saját bortermése jelentéktelen, készleteit a szőlőmúvelő parasztoktól kapja mint adót, vagy veszi a bort. A gazdálkodást vezető provisor, a jelentős belső fogyasztáson túl (470 hl), ellátja a csapatokat, zsoldot fizet és a maradékot piacra viszi; az utóbbinak egy részét a lengyel kereskedők vásárolják meg. Az 1570. évi katonai ellátást a belső piac kibővülésének kell tekintenünk, s akkor érthető a piac 1568. évi jelentősége, amidőn normális körülmények között a borkészletnek még több mint a felét eladták. Ugyanabban a régióban egy másik nagybirtok, a tarcali uradalom számadásai szerint (1634-42) az átlagos évi borbevétel 1154 hl-t tett ki; a készlet 25%-át a saját termés (vinum allodiale) biztosította, 58%-át a parasztok adták (vinum taxale), 17%-át pedig saját parasztjaitól vásárolta az uradalom (vinum emptum). A felhasználásban az eladás dominált: 25%-ot külföldre vittek, 40%-ot a földesúri kocsmákban mértek ki, 19%-ot pedig ajándék borként küldött szét a földesúr, 6%-ra rúgott a belső fogyasztás és 10% 25. N. Kissi. 1966. 19-284. 26. N. Kissi. 1970. Bgld. Hbl. 66-68.
