Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Veress Éva: Számítógépes agrártörténeti archívum

Minőségileg más feladatról van szó, mint amelynek társadalmi súlyosságát a történettudomány eddig is tapasztalta. Ezúttal nem a történelem ismeretének tudatformáló ereje, hanem a konkrét történeti tényanyag teljes részletességében, hiteles és összehasonlításra alkalmas formában való interpretálása az, amire a társdisciplináknak szükségük van, mégpedig konkrét szakkérdéseik tisztázásához — s ilyen vonatkozásban nem tehetünk különbséget a társadalomtudományok és a termelési technológia, a termő táj történeti változásai iránt sem közömbös természettudományok közt. Hogy mindezeket nyújtani tudjuk, eleven szakmaközi kapcsolatokra van szükség. De azt is tudatosítani kell, ami éppen a szakmaközi érintkezés egyik eddigi tanulsága, hogy amikor a történészek kaput nyitnak a jelen felé, nem az a dolguk, hogy a kutatás súlypontjait egyoldalúan a jelen felé helyezzék át; a múltat kell hozzáférhetővé és értelmezhetővé tenniök a jelenkor szakemberei számára. A felszabadulás után néhány év alatt végbement történelmünk elvi újraértékelése, a születő marxista történetírás nagy elméleti teljesítményeként. Az azóta (s ennek következtében) felélénkült forráskutatás finomítja, kiegészíti, helyenként részleteiben korrigálja vagy pontosítja az akkor nagy vonalakkal felrajzolt, a fehér foltokat hipotézisekkel kitöltő képet. Ma a közismert, de egészükben feltáratlan alapforrások, az országos áttekintést nyújtó kvantitatív és leíró forráscsoportok szisztematikus feldolgozása széles érdeklődés középpontjában áll. E források hasznosításán múlik, hogy történetírásunk milyen szinten, milyen mélységgel tud felelni akár a történeti társtudományok, akár az általános gazdaság- és társadalomkutatás által feltett, csak történeti alapon (és ezidőszerint csak történeti forráskutatással) megválaszolható kérdésekre. Ilyen igénnyel indított nagytömegű forrásfeltárások több mint két évtizede folynak Magyarországon. Nem lebecsülendő ilyen vonatkozásban a helytörténeti kutatás, szétszórtságukban is jelentős részeredményeivel. De a történeti országterület egészét és az alapforrások egy-egy nagyobb tömbjét nyilvánvalóan csak a központi intézmények által szervezett munkálatok foghatják át. A központi feltárások módja és sorsa természetesen változó. A hagyományos módon végzett és hagyományos adattári anyagot vagy forráspublikációt eredményező feldolgozások szélesebb körű használhatósága nagyban függ a munkát szervező intézmény szempontjaitól, kooperációk esetén a szükségszerű kompromisszumok mikéntjétől, s mindezek többször csonkítják, mint gazdagítják az eredményt. (Megdöbbentő példákat ismerünk, amikor kitűnő kutatógárda, engedelmeskedve a szerkesztői irányelveknek, sok évi fáradsággal tette minden más célra használhatatlanná a kivonatos forráspublikáció adatait, a kritika pedig utóbb sajnálkozva állapította meg, hogy a szelekció, az adatok csoportosítása és a gyakran hibás számítások még az eredeti célkitűzésnek sem felelnek meg.) Végül - egyéb gyakorlati kérdésekre ki sem térve - nyomasztóan játszanak közre a nyomdatechnikai korlátok és nem egyszer a kiadói irányelvek is. Minden esetben fölvetődik a forrásfilológiai és forráskritikai concensusok hiánya vagy fogyatékossága a nagytömegű adatfeldolgozás kérdéseiben, különösképen a kvantitatív feldolgozásoknál. Ugyanakkor a leggondosabb forrásközléseket látjuk nem egyszer a sajtóhibák prédájává válni.