Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Nováki Gyula: Régi szántóföldek nyomai a Börzsönyben

Összefoglalás A fentiekben a Börzsöny hegység két különböző területéről ismertünk meg régi szántásnyomokat. Fekvésük és jellegük alapján egyértelműen irtványföldek voltak, melyeket a XIX. század közepe táján kezdenek végleg felhagyni. Térképek segítségével csak annyit sikerült megállapítani, hogy a XVIII. század 2. felében még intenzíven művelték a földeket, de tovább visszafelé, az első irtás időpontját nem ismerjük. Ezért a szántás ma is látható nyomait (terasz, kősor, mesgye) nem köthetjük közelebbi korhoz. Csak annyi bizonyos, hogy a XIX. század közepénél régebbiek, de eredetük visszanyúlhat akár a középkorba is. írásos adatot nem ismerek, ami konkrétan a vizsgált terület irtványföldjeire vonatkozna, bár feltehető, hogy levéltári kutatással ilyenek is előkerülnének. A továbbiakban az ország más részein elért eredmények segítségével igyekszem fényt deríteni a börzsönyi irtványföldek korára és szerepére. A szántóföldek kialakítása kezdetben az erdő, ritkábban a füves pusztaságok rovására történt. A XII—XIII. századra nagyjából már kialakultak a szántóföldek, amelyek a települések szélén kezdődtek és ha a földrajzi körülmények megengedték, azt körül is vették. Később azonban a népesség szaporodásával az addig feltört terület szűknek bizonyult és a távolabbi, gyakran kevésbé alkalmas helyeken kellett további lehetőségeket keresni a növénytermesztésre, illetve másodlagosan az állatok legeltetésére. Az irtványföldeknek egészen sajátos tulajdon-, illetve használati jogviszonyuk alakult ki, amely néhány helyi változattól eltekintve, országosan egységes volt. Tulajdonjogilag ugyan a földesúré volt, de a használat azt illette meg, aki a földeket feltörte és megművelte, a dézsma is jóval kevesebb volt, mint a telkes földek után. Évszázadokig szinte korlátlanul nyitva állt a lehetőség a rászoruló jobbágy és zsellér előtt, hogy az élelmet ily módon előállítsa. A legnagyobb akadályt inkább maga az irtás és a megművelés nehézsége jelentette. A földesúr csak a XVII., méginkább a XVIII. századtól kezdte ezt különböző meggondolásokból korlátozni. Az irtványföldek egy része idővel beleolvadt a telkes földek sorába, megszűnt az irtvány-jellegből adódó különleges helyzetük és a földesúr hasznot hozó birtokát növelték. Az irtványföldeknek két nagy korszakát különböztethetjük meg. Az első a XIV—XV. század, amikor a népesség kétszeresére nőtt Magyarországon. A másik a XVIII. század, amikor egyrészt a török uralom utáni viszonylagos békés idők ismét kedveztek a népszaporulatnak, illetve az elpusztult települések újra benépesítésének, másrészt az egyre terjedő majorgazdálkodás most már a földesurat is további földek megszerzésére, vagy visszaszerzésére késztette. A földesúr maga nem folyamodott az irtás műveletéhez, de az új körülmények annál inkább rákényszerítették a jobbágyságot és zsellérséget erre a nehéz megélhetési forrásra, mert a rét és erdő még osztatlan volt. A XVIII. század 2. felétől azonban a földek (köztük irtványföldek) — a földesúr részéről történő visszaváltása erősödik, majd az egyre fogyó erdő védelme is előtérbe kerül. így az irtványok használata — bár csökkenő mértékben — ugyan átmegy a XIX. századba is, de a század közepe táján gyakorlatilag legtöbb helyen teljesen megszűnik. Az irtványföldek művelése — elsősorban hegyvidéken — eltért a jobb fekvésű örökös szántóföldekétől. A nehéz megközelítés miatt általában nem trágyázták, a föld többévi használat után kimerült, parlaggá vált. Az újra feltörés néha hosszú idő után