Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Vajkai Zsófia: Régi magyar dohányfajták és termesztésük (Juhász Árpád emlékanyag a Magyar Mezőgazdasági Múzeum adattárában)

A szivargyártáshoz szükséges jó minőségű szulokihoz „az erdőirtások adták a megfelelő talajt, s az abból mentett zsíros volta adta annak a nyúlékonyságot, a helyes ritkafűzéssel való szárítás pedig az élénk szép színét; de pipadohánynak nem való volt, mert még az ördögöt is megcsuklatta" . . . „a Németládi erdőirtás futóhomokban termelt szép sárga színű zamatos dohánya kedvelt pipadohány volt a Dunántúl, úgyszintén a Mikéi is, mely homokos részében szép piros édeses pipadohányt termesztett." „Híres volt gyengeségéről, édes zamatosságáról, a tisztán kertekben — 200—300 •öles területeken — házak között termelt szép sárga faddi dohány is, amelyek a török dohányhoz hasonlítottak színre és alakra; azután a nagydoroghi szép piros könnyű, zamatos kerti dohányok, — úgyszintén a világossárga verpeléti és deöbrői apró levelű szintén kerti dohányok, melyekhez az alkalmas kitűnően művelt igazán kerti talajt, a háziszeméttel, hamuval és a házakról levakart mésszel trágyázták s házilag maguk a gazdák szintoly gonddal eredeti fajokban termelték. . ,"

16 Juhász Árpád véleménye szerint az ilyen dohánylevelek kezelése a kiképzés során sem igényelt olyan bonyolult és körültekintő eljárást, mint később a gyengébb minőségű, kimerült talajokon vagy helytelen vetésforgóban vetett dohányoké.

17 Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az akkori viszonyok közt természetes jelenségnek tartották, hogy a kiképzés során az anyag 1/3-a elrothadt. Mint említettük, 1851-ben hozták be az egyedáruságot és ez ha nem is rögtön, de éreztette hatását a dohány minőségén is. Noha a kincstár eleinte nem szabta meg, hogy milyen fajta dohányt termeljenek, de a Monarchia főleg burnótozó közönségének érdeke úgy diktálta, hogy oda adjanak ki termelési engedélyt, ahol erre alkalmas fajtákat termeszthettek.

1 8 A régj szakirodalom hibáztatja még az egyedáruságot abban is, hogy „az osztrák cs. k. dohányjövedék dohánybeváltási állomásait rendszerint a Duna és a Tisza mentén volt kénytelen — a legolcsóbb és legkönnyebb vizén való szállítás kihasználhatása miatt — felállítani és azután a dohánytermelést is ezek közeli vidékein honosította meg;"

1 9 (a rossz közlekedési utak miatt azt is kellett nézni, hogy a dohánytermés messze ne essék a dohányraktáraktól). így aztán olyan lett a dohány, ahogy ott meg tudták termelni. Ott pedig csak nehéz, kötött talajok voltak, s durvaszövetű, rossz égésű dohányleveleket adtak. A régi tiszta dohányfajták keveredéséhez és romlásához az is hozzájárult, hogy nem ügyelt sem a dohányjövedék, sem pedig a termelők a tiszta vetőmag termelésére. Pedig a tiszta vetőmag előállításának és a dohány helyes, okszerű művelésének fontosságára már 1843-ban is figyelmeztetett a már idézett Csizmazia János, aki egyúttal az akkori idők felfogásának megfelelően helyes magtermesztésre is felhívja a figyelmet és ad tanácsot: 16. Szerkesztőségi cikk, MDU, 1894/4-5. 17. Juhász Árpád jelentése a űohanynemesítő munkálatokról MMA I. 2433. 1932. 18. A cs. k. dohánybeváltó hivatalok feladata volt a dohánytermelési engedélyek kiosztása, a dohánytermelés ellenőrzése, a nyers dohánylevelek átvétele (előre meghatározott osztályokban és áron), a nyers dohány beszállítása, kiképzése, feldolgozása (kis részben szivargyártási anyag, nagy részben pipadohány, jó részben burnót). Ezután kincstári gyártmányként, trafikban, szabott áron adták el. MMA I. 2433. 19. Szerkesztőségi cikk MDU 1894/5.