Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)
P. Hartyányi Borbála - Nováki Gyula: Növényi mag- és termésleletek Magyarországon az újkőkortól a XVIII. századig. II
P. Hartyányi Borbála: Kiértékelés A bevezetőben már említettük, hogy jelen dolgozatunknak nem feladata az egyes lelőhelyek növényi maradványainak részletesebb elemzése, a fajok termesztésére, felhasználására, tágabb értelemben a földművelés kialakulására és fejlődésére vonatkozó adatok, összefüggések magyarázata. Erre később kerül sor, amikor a hazai eredményeket összevetjük a külföldön megjelent hasonló feldolgozások eredményeivel. így röviden az alábbiakban foglaljuk össze eddigi munkánk legfontosabb tapasztalatait. Az 1968-ban megjelent tanulmányunk 124, s jelen dolgozatunk újabb 46 lelőhely növényi maradványainak vizsgálatával foglalkozik. Az összesen a 170 lelőhelyről származó termesztett növények és közöttük lévő gyomfajok már megbízhatóbb képet adnak azokról a növényekről, amelyek előfordulása az egyes korszakokban a leggyakoribb volt. Ezen keresztül lemérhető az a változás is, amely a fajok termesztésében bekövetkezett. A táblázat adatai és a térképek egyaránt bizonyítják, hogy a régészeti ásatásoknál a gabonafélék előfordulása volt a leggyakoribb. Mindez tovább erősíti azt a feltételezést, hogy az újkőkortól kezdődően a gabonaféléknek a táplálkozásban nagy jelentősége volt. Másrészt az adatok arról tanúskodnak, hogy a korai időszaktól kezdődően esetenként már annyi szemtermést voltak képesek begyűjteni, hogy azt — valószínűleg az évszakváltozások miatt - tartalékolták is. A gabonafélék közül a búza és az árpa a legtöbb lakótelep feltárásánál megtalálható volt, de az egyes búzafajok jelentősége nem minden korszakban volt azonos. A búzafajok közül az alakor v. egyszemű búza (a továbbiakban csak egyszemű búza) termesztésére a neolitikumból és a bronzkorból van legtöbb adatunk. Az előző dolgozatban ismertetett 20 és az újabb 13 lelőhely közül, ahol megszenesedett szem termése, vagy lenyomata volt, 6 lelőhely a neolitikumból, 18 lelőhely a brozkorból származik. A későbbi időszakokban a közönséges búza között csak kis számban, szórványosan fordul elő. Kivételt képez a XVIII—XIX. századból származó isaszegi gabonásverem, ahol tisztán maradt meg. A tönké v. kétszemű búza (a továbbiakban csak kétszemű búza) elszenesedett termése az egyszemű búzával egyidőben, szinte valamennyi azonos lelőhelyen felszínre került. Az előző dolgozatban ismertetett 17 és az újabban vizsgált 12 lelőhely közül 4 származik a neohtikumból, 15 a bronzkorból, 1 a bronzkor-korai vaskorból, 3 a korai vaskorból, 1 a római korból, 4 a római kori barbaricumból és 1 ismeretlen korú lelőhelyről származik. Előfordulási körülményeit figyelembevéve, e búzafaj az ásatásoknál megtalálható volt: 1. Főnövényként és közötte az egyszemű búza csak kis számban fordult elő, pld. az újkőkori Dévaványa—Réhelyi gáti, Pári—Altacker dűlői, a bronzkori Mende— leányvári, Jászdózsa—kápolnahalomi, Százhalombatta—téglagyári, Tiszaeszlár—bashalomi, a kora vaskori Celldömölk—sághegyi, a római kori barbarikumból származó Szalkszentmárton—dögtemetői ásatásoknál. 2. Közel azonos arányban az egyszemű búzával együtt került elő az újkőkori Szeged-gyálaréti, a bronzkori Dömsöd—apaji, Pécs—nagyárpádi ástatásoknál.
