Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

valamivel szabadabb szintjén következett be. (Hangsúlyozni szeretnénk, éppen ez a szituáció teszi véleményünk szerint indokolatlanná azt, hogy a történetírás a „második jobbágyság" kifejezést használja ezeken a területeken. Eltekintve most attól, hogy Engels is csupán egyes német területekre használta ezt a kifejezést, s korántsem abban az értelemben, ahogyan azt — különöse:., a második világháború után — a kelet—európai marxista történeti irodalom teszi, ennek a terminológiának a használata ahelyett, hogy rávüágítana Kelet- és Nyugat-Európa fejlődésének különbségeire, öntudatlanul is tulajdonképpen azonos szintre hozza azt, legalábbis a megelőző periódust illetően). Persze más volt itt a „feudális" uralkodó osztály tagjainak a helyzete is, mint Nyugat—Európában. Kelet-Európa nagyobbik felén a föld tulajdonosa még hosszú évszázadokig az uralkodó volt, s a nemesség földtulajdona sokáig nem öröklődött automatikusan, ami Nyugat—Európával egybevetve óriási különbség. Az orosz nemesek túlnyomó része, a román és más balkáni országok nemessége ún. szolgáló nemes volt, aki birtokát csak szolgálata idejére kapta az uralkodótól, s azt nem örökíthette automatikusan utódaira. A nemesség egy kis része az ősi nemzetségi vagy törzsi arisztokráciából állt (ezek voltak a bojárok), túlnyomó része az uralkodó közvetlen vazallusa volt, s ez rendkívül nagy mértékben befolyásolta a társadalom egész fejlődését. A rendiség Kelet—Európa túlnyomó részén tulajdonképpen sohasem jött létre, a nemesi „országgyűlésekének az a rendszere, amelyet a nyugat—európai történelem ismer, vagyis a hatalom megosztása az uralkodó és a rendek között, Oroszországban vagy a balkáni országokban nem volt ismeretes. A bojár duma pl. nem rendi gyűlés volt, hanem királyi tanács, amely a kormányzati mechanizmus mindenütt ismert formája volt. A nemesség első nagyobb, országos gyűlését az orosz történelem csak 1549-ben ismerte meg, s az sohasem tudott komolyabb jelentőségre szert tenni. Az egész társadalom, elsősorban a parasztok, és a rajtuk és belőlük élő nemesek társadalma másképpen szerveződött tehát, mint Nyugat-Európában. S a parasztok rabszolga-léte hatalmas fékje volt a gazdaság intenzív fejlődésének. Az pedig, hogy a nemesség kezén sokáig nem vált örökletessé a birtok, a kizsarolás „ázsiai", „balkáni" formáit, vagyis nem a gondos kezelést, hanem a kiélést honosította meg. A faluközösségi földtulajdonforma ugyanakkor a központi hatalomnak olyan óriási túlsúlyát biztosította, amelyhez hasonló csak valóban az ázsiai kontinensen és Afrikában figyelhető meg, ahol az ázsiai földtulajdon konzerválódása, a fáraóktól a török szultánokig és az arab kalifákig mindenütt a despotikus uralmi rendszereket őrizte meg. A központi hatalomnak ez a túlsúlya persze nem jelentette azt, hogy a történelem folyamán kialakult államszervezetek hosszabb-rövidebb időre ne hullhattak volna szét, olykor több darabra is. De ez a széttagolódás egészen más jellegű volt, mint Nyugat—Európában a feudális államszervezet. A helyi kiskirályok ilyen esetben ugyanazt a despotikus rendszert gyakorolták mint a nagyobb állami egységek uralkodói. Ők váltak a despotikus hatalommá, mely ugyanolyan erős volt, mint korábban vagy utóbb a nagyobb államszervezeté, s azt sem szabad elfelejteni, hogy míg Keleten a faluközösségekre épülve kezdettől erősen despotikus jellegű nagy birodalmak jöttek létre, Nyugat—Európában a ma országoknak tekintett államalakulatok eredetileg nem léteztek, Franciaország, Németország csak a centralizáció során jött létre (ha a történelemkönyvek egy rossz 18-19. századi, a nemzeti államok kialakulása korából származó s ránk hagyományozott ideológia, meg talán az anyag könnyebb kezelhetősége okából általában