Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)
Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)
olymértékben nyomta rá a maga bélyegét Nyugat—Európa, a nyugateurópai modell, hogy minden európai nép történetírása kényszerítve érezte annak bizonyítását, hogy a fejlődés náluk is a nyugateurópaival azonos úton haladt, ill. halad. Különösen érvényes ez Kelet—Európa kis népeire. E kis népek történetírása először még a XVIII—XIX. század fordulóján arra törekedett, hogy bebizonyítsa: ezeknek a népeknek a fejlődése teljesen azonos a nyugateurópai vezető nemzetekével. A következő szakaszra, amely a jobbágyfelszabadítás évtizedeiben határozta meg ez országok történetírását, az volt a jellemző, hogy a keleteurópai népek történetírása már rádöbbent a színvonalbeli és időbeli különbségekre is. Ekkor azt vallották, hogy a keleteurópai népek fejlődése a nyugateurópai népekével azonos utakon haladt, csupán attól időben elmaradva, megkésetten. Az elmaradást általában az idegen, rendszerint nomád hódítók hosszú uralmával magyarázták (Oroszországban a mongolokkal, Magyarországon, Lengyelországban és a Balkánon a törökökkel). A harmadik szakaszban eszmélt csak rá ez országok történetírása arra, hogy nem csupán, sőt talán nem is elsősorban erről van szó, hanem olyan lényeges különbségekről a gazdasági és társadalmi fejlődés alapjaiban, amelyek eleve determinálják Kelet—Európa népeinek történeti útját. Még ma sem mondhatjuk el, hogy minden keleteurópai nép történetírása eljutott ezeknek az alapoknak a felismeréséhez, éppen ezeknek a minőségi különbségeknek a feltárásában látná feladatait. Hozzájárult ehhez sokszor a nemzeti büszkeségből adódó olyan hamis következtetés is, hogy valamiféle értelemben hátrányos megkülönböztetést jelentene e népek számára, ha bebizonyosodnék, hogy történeti fejlődésük nem a klasszikusnak minősülő nyugateurópai úton haladt, valamint a marxista történetfelfogásnak az 1950-es években oly merev, dogmatikus értelmezése is. E téves felfogás következtében ugyanis e népek történetírása ahelyett, hogy a specifikus jegyeket igyekezett volna feltárni, egyoldalúan csupán az általános fejlődési sémákat domborította ki, s egyfajta sémát erőszakolt rá e népek fejlődésére, noha ezt a specifikumok feltárásának igényével, de a gyakorlatban dogmatikusan tette. Igy volt ez pl. a feudalizmus kialakulásának igen korai keltezésével egyes balkáni országokban vagy orosz fejedelemségekben, vagy az un. „második jobbágyság" jelenségének erőltetésével azokban az országokban is, ahol ez a jelenség vagy egyáltalában nem, vagy egészen más okok miatt és más formában jelentkezett. Ameddig általában eljut a történetírás, az - ha általánosítjuk a konkrét mondanivalót — ma sem több, mint annak megállapítása, hogy Nyugat—Európa gazdasága a külkereskedelmi kapcsolatok révén jelentősen hatott Kelet-Európára, s sokban befolyásolta annak fejlődését. 1 De hogyan is közelíthetjük meg a problémát? Talán a legegyszerűbb út lesz röviden felvázolni, mi az oka annak, hogy Kelet—Európa gazdasága, társadalma annyira másképpen fejlődött, mint Nyugat-Európáé? Vagy talán pontosabb lenne másképpen fogalmazni: mi volt az oka annak, hogy Nyugat—Európa fejlődése a világ többi részéhez viszonyítva „felgyorsult", sajátos, külön útra tért, és milyen következményekkel járt ez Kelet—Európára? Ez az utóbbi kérdésfeltevés látszik számunkra helyesebbnek. Hogy egy egyszerű példával érzékeltessük mondanivalónkat: a XI-XII. századi novgorodi templomi 1. A földrajzi értelemben vett Európában a nyugati és keleti fejlődési típus mellett egy harmadikat is találunk; a mediterrán területekét. Ennek sajátosságait azonban témánk szempontjából nem tartjuk szükségesnek e munkában elemezni.
