Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Hoffmann Tamás: A kora-középkori agrárforradalom

alábbis üzemszervezetileg - — szöges ellentéte volt annak, ami az antikvitásban cél­szerűnek bizonyult. Ott az árugazdaság rendszere éppen a specializációt segítette elő, s ezzel egyszeriben gátat is vetett az újítások széles körű terjedésének. A poli­kultúrás kora-középkori üzemszervezet ezzel szemben még azokat a természeti adottságokat is előnyösen tudta kihasználni, amelyek az antikvitásban —- pl. a csapadékos és hűvös Nyugat-Európában — még hátráltatták a gazdálkodás előre­haladását. Hogy mennyire a földesúri magángazdaság kora-középkorban megvaló­sított üzemszervezete számított a gazdálkodás legfőbb hatótényezőjének, azt az is mutatja, hogy a mondott területeken olyan üzemágakat is képes volt meghonosí­tani és fenntartani, amelyek később — midőn az áruforgalom újra átjárta a társa­dalmat — már nem bizonyultak gazdaságosnak és lassan kipusztulván feledésbe merültek. 15 A gazdálkodás ez idő szerinti csúcsteljesítménye a földesúri magángazdaság volt, az az üzem, amely a legsokoldalúbban egyesítette magában a mezőgazdaság és az ipar valamennyi lehetségesen üzemeltethető ágát, lebonyolította — munkaerő-gaz­dálkodásának keretei között — a munkaerő korántsem szabad forgalmát, sőt ezen felül még a társadalom megtermelte javak piaci forgalmát. Ennek az üzemnek a fenntartása legalább annyira volt a mezőgazdaság és az ipar összefonódásából előállott, az autarkiával egyenértékű gazdasági kényszer, mint amennyire — a munkaerőgazdálkodás síkján érvényesülő, néha a szolgáltató népeknek tényleges védelmet biztosító — társadalmi szükségmegoldás. Zárt rend­szert alkotott és ezzel teljesen nyilvánvalóvá tette eredendő konzervativizmusát. Érdekes, hogy ennek a zárt rendszernek a lassú felszámolódása éppen a munkaerő­gazdálkodás síkján kezdeményeződött, midőn a termelésben érdekeltebbé tett parasztok gazdálkodására a földesúri magángazdaság üzemi normái nyomták rá bélyegüket. A földesúri magánüzem ugyanis eleinte aránylag csekély számú olyan munkaerő­vel rendelkezett, amelynek munkáját csak a saját üzemén belül hasznosította. A munkaerő zöme olyan szolga volt, aki a földesúri magánüzem körzetében élt és gaz­dálkodott, időnkénti robotjával hozzájárult a földesúri magángazdaság zavartalan üzemeléséhez. Ennek a szolgarétegnek a gazdálkodása azonban — elsősorban a földesúri magángazdaságban működő ipari szolgáltatások révén, továbbá annak következtében, hogy maga a parasztgazdaság is egyesítette kereteiben a mezőgazda­ságot és az ipart — technológiailag sokat lendült előre, munkanormáiban hovato­vább megközelítette a nagy példakép, a rettegett és mégis védelmet adó földesúr gazdaságában előállított teljesítményeket. Mindamellett a gazdálkodás eredményességének, valamint ennek következmé­nyeként az életszínvonalnak emelkedése aligha tekinthető kiegyenlített, zavar­mentes, a szolgaparasztság valamennyi családja vagy faluja számára az anyagi és társadalmi érdekeket kiegyenlítő, nemkülönben általános boldogulást kiváltó fo­lyamatnak. Ellenkezőleg. A tömegek egy részének tényleges anyagi és szociális emelkedése mellett mások — a gyarapodásból részelőkhöz viszonyított —stagná­lása, sőt egyenesen anyagi züllése tételezhető fel, ami elégséges okot szolgáltatha­tott a kora-középkor nagyarányú éhínségei során előtörő és véget érni ritkán akaró panaszoknak. Ráadásul a parasztok el is szaporodtak. Az egyenetlenül végbement vagyoni akkumuláció és a gazdálkodás racionalizálódásának szükséglete természet­szerűleg ötvöződött a népesség területi megoszlásának mind kevésbé kiegyenlítetté 15. Pl.: Dion, R.: Histoire de la vigne et du vin en France des Origines XIX e siècle. Paris, 1959: 77 -416.

Next

/
Oldalképek
Tartalom