Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Hoffmann Tamás: A kora-középkori agrárforradalom

vezetnek az előnyeit igazán csak az a társadalmi réteg tudta kihasználni, amelyik eleve rendelkezett földtulajdonnal.

11 Ilyen réteget alkotott pl. a szabad parasztság, ám ennek földtulajdona vagy a barbár világ emlékeként, vagy már az antik világban is anyagi romlásnak indult katonaparasztok hírmondójaként, családilag felaprózott kicsiny földterületeken érvényesült. Ez a földtulajdon, ill. a neki megfelelő gazdaság egyre kevésbé bizonyult alkalmas alapnak bármiféle primitív kooperáció, majd koncentráció céljára. Lassan elszigetelődött, konzerválva a társadalmi szabadság mind nyilvánvalóbb anakronizmusát. Jóval jelentősebb réteget képviseltek a világi földesurak, akiknek családfája a barbárság törzsi arisztokráciájában, ill. a gyarmatosító nagyüzem-tulajdonosok tömegében gyökerezik. Az utóbbinak nem kelett szükségszerűen római eredetűnek lenni. Egyre inkább valószínűsíthető, hogy a kolonizáció korrumpálta a régi törzsökös arisztokrácia egy részét, vagyis megfelelő ellenszolgáltatások ellenében átemelte az új rend alkotmányos falai közé. Mármost, hogy a kora-középkor földesúri osztályának családjából melyeknek lehetne a geneológiáját ebbe vagy abba a történelmi rétegbe levezetni, teljesen szükségtelen kérdés és — megfelelő források hiányában — megválaszolhatatlan. Ennél jóval fontosabb, hogy ennek az osztálynak képviselői részben származásukból adódó hagyományokból kifolyólag és még inkább azért, mert az egységes áruforgalom megszűnése következtében kizárólag provinciális és partikuláris érdekeket lehetett csak érvényesíteni vagy védelmezni a naturálgazdálkodás bázisán, fenntartották és kiszélesítették a régi törzsi háborúskodást. Hogy ezt a bronzkori tradíciókat őrző kelta főnök módjára — a homéroszi hősökhöz hasonlatosan —, harci szekereken tették, vagy nyereg és kengyel birtokában — lóháton, úgyszólván mindegy. Sokkal fontosabb ennél, hogy a harácsolás és a fosztogatás ősi módszerei szerint nekik is csoportokba kellett szerveződniük és — megfelelő szolgáltatások ellenében — védelmet kellett nyújtaniok azoknak a jámbor parasztoknak, akiket a konkurrens rablóbanda támadásai veszélyeztettek. Az általuk előidézett anarchia következéseképpen előmozdította a társadalom strukturálódását. Maga a következmény jóval tartósabb életűnek bizonyult, mint azok a hatalmi tényezők, amelyek előidézték. A hatalomért folytatott tülekedés tetőpontján ugyanis a királyi család állott, letéteményeseként a régi törzsfőnöki tradícióknak. Elődeihez hasonlóan a király volt az ország ura, de ez a birtoklás — miként egykor a barbárság rendszerében — többé-kevésbé virtuális maradt. A király ugyan birtokokat adományozott, ezek azonban vagy lakatlan területek voltak, amelyeknek hasznosítására parasztokra kellett szert tenni, és ennek érdekében meg kellett bolygatni a társadalom fennálló rendjét, vagy olyan gazdaságok, amelyeknek tulajdonosai valamilyen oknál fogva szembehelyezkedtek az egyébként gyorsan váltakozó uralkodói érdekekkel. Az érdekszövetségek felbomlásából származó társadalmi, sőt vagyoni károkat legkönnyebben az egyház tudta elkerülni, mivel a többi földtulajdonos hierarchia-rendszerében az egyház volt az egyetlen intézmény. Politikai vétségeket elkövető képviselőit azonnal el lehetett távolítani posztjaikról az általuk kezelt vagyon bármiféle kockáztatása nélkül. Az egyház személytelenségét csak megerősítette, sőt anyagilag tovább kamatoztatta ennek az intézménynek a nemzetközisége. Mivel — a naturálgazdálkodás rendszerében — minden politikai, jogi stb. hatalom lényegében véve csak annyit ért, amennyit a földtulajdon jogán rendelkezésre álló termelőszervezet előállított, maga a király is kénytelen volt — megfelelő szállítási 11. Bath van, 81.: The Agrarian History of Western Europe. A. U. 500-1850. London, 1963. 29-53. p.