Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Barbarits Lajos: Népművelő és tudományos munka az agrármúzeum feladatkörében

gyak további feladatát nem a tudományterületen végzett munkálkodás terén keresi, hanem kifogásolja, hogy a központi és vidéki múzeumok gyűjteménytáraiban évek óta ezrével feküsznek tárgyak — szerinte haszontalanul, holott azokat időszaki vagy vándorkiállítások rendezésére lehetne felhasználni.'

1 Kétségtelen, hogy a múzeumi gyűjteménytárakba bekerült tárgyakból minél több kiállítást kell rendezni. Időszaki és vándorkiállításokból okvetlenül több kellene, mint amennyit a múzeumok általában rendezni szoktak. Messze vezetne azonban a vita a múzeumi hivatás agitatív jellegét illetőleg. Nem vitás, hogy ,,az oktatás általában, így a múzeumi ismeretterjesztés is, nemcsak tanít, hanem befolyásolja az ember gondolkodását, magatartását, bizonyos mértékben tehát nevel is. Az oktatás akkor teljes értékű, ha a benne rejlő pedagógiai potenciállal előmozdítja a tudományos életszemléletű ember kiformálását, ha tehát az átadott értelmi anyagból világnézeti meggyőződést tud destillálni".

5 Ezt azonban a múzeumnak nem a propaganda és nem a közvetlen ráhatású agitáció módszereivel, hanem a témafeldolgozás tudományos hitelességével, a téma közérthető és meggyőző előadásával kell elérnie. Ehhez sem elég egy-két éppen kéznél levő tárgy bemutatása. Tudományos vizsgálódásnál pedig legtöbb esetben azonos tárgyak százait kell tanulmányozni egy-egy következtetés rögzítéséhez. Ki lehet állítani egy múzeumban néhány jellegzetes eketípust, de az eke fejlődésének tudományos kutatásához, a talajművelés munkaformáinak, azok termelési kihatásainak elemzéséhez sok száz ekét kell megvizsgálni. A példa ellenkező előjellel is érvényes. Ha például egy agrármúzeumban senki sem foglalkozik kutatási szinten a kukorica hibridizációjának kérdésével, a maggyűjteményben akkor is ott kell lenniük az összes hibrid-változatoknak és a rájuk vonatkozó adatoknak. Egyrészt azért, mert a kukoricatermesztés korszerű módját mindenképpen meg kell magyarázni a múzeum laikus látogatóinak, egyben a szakember-látogatókat is tájékoztatni kell, esetleg meg kell győzni a módszer eredményességéről, fejlődéséről. Másrészt a jövőben ez a téma lehet valaki tudományos érdeklődésének tárgya akár múzeumon belül, akár azon kívül. Kell tehát egy ilyen gyűjtemény, és annak természetszerű helye az az intézmény, amelynek szakmai profilja a mezőgazdaság, munkamódszere a gyűjtés, feladata a gyűjtött tárgyak megőrzése és a tudományos vizsgálathoz szükséges információk összehordása. A természettudományos, néprajzi és más múzeumok számára sem lehet a gyűjtést a kiállítási szükségletre korlátozni. Minden tudományágazatnak időtálló tények sorozatára van szüksége, hogy azokból törvényszerűségeket tudjon megállapítani. Ezek a tények: tárgyak és adatok. Sok kell belőlük, hogy azok segítségével későbbi nemzedékek nyomon tudják követni a természet, az ember, a társadalom életének alakulását, és hasznosítani tudják annak tanulságait. Szükséges folyamat ez. „Történelmi mozgás — írja Leontyev szovjet tudós —• nem képzelhető el anélkül, hogy az emberek aktívan át ne adnák az emberi kultúra vívmányait a következő nemzedéknek, nem képzelhető el nevelés nélkül."

6 Az emberi kultúra vívmányai közé tartozik a tudomány is, tehát annak „történelmi mozgása" — nevelés útján — a társadalomfejlődés motorjává válik. A múzeumnak éppen ezért nem csupán művelődési többtermelés a hivatása, hanem a nevelés feladatát is el kell látnia, hogy a művelődési többletből magasabbrendű emberi élet származzék. Ez 4. Muzejnia vlastivedna prace, 1963. I. .5. Barbarits Lajos: A tömegoktatás agrármuzeológiai módszerei. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1962. 23. p. 6. A. N. Leontyev: Ember és kultúra. Valóság, 1966. 7. sz. 55, p.