Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Für Lajos: Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón

magyar marhának hegyi jellegét képviseli". Ezzel kapcsolatos az a másik tévedés is, hogy a Felvidék északi vármegyéit a borzderes fajta tenyésztésére jelölték ki, holott e tájakon már akkor túlsúlyban volt a pirostarka marha. Ugyanakkor pedig az egész vidéket •— Morvaország, Szilézia, Galícia felől és délről is — a színes marhát tenyésztő övezetek vették körül, s a környezet hatásának a tenyésztők ellenállni úgysem tudtak volna sokáig, s ráadásul ,,a városok magas húsárai" szintén a takarmányt jobban értékesítő nyugati pirostarka fajták tenyésztése mellett szóltak. Súlyos hibája volt a korábbi beosztásnak még, hogy amikor javaslatba hozták egy-egy tájnak valamely nyugati szarvasmarha tenyésztését, nem vették tekintetbe „azon vidékek mezőgazdasági viszonyait és általános közgazdasági és forgalmi helyzetét" sem. Ez is közrejátszott abban, hogy a behozott fajták azután egyes tájakon „degenerálódtak". Nem lehet csodálkozni azon — írták —, hogy a valóságos viszonyokat figyelmen kívül hagyó s egyébként sem kötelező érvényű „vezérelveket" a gazdasági élet hullámzó ereje elsodorta, s ténylegesen azoktól merőben elütő tenyésztési övezetek alakultak ki. „Volt egy nagy területen tisztán elterjedt, kiváló tulajdonságokkal bíró eredeti marhafajtánk — foglalta össze konzervatívnak tűnő álláspontját az állattenyésztési osztály —, de nem tettünk elegendő lépést, hogy abban azon tulajdonságokat is fejlesszük, amelyek annak tartását a mai belterjes viszonyok között is lehetségessé tették volna, s így a belterjes gazdálkodás terjedésével folyton szűkebb területre szorították vissza." Pedig visszaszorítása ekkor még, 1890-ben, csak a kezdet kezdetén tartott! „Kinyitottuk a külföldi marha behozatalának zsilirjjeit anélkül, hogy védgátakról gondoskodtunk volna, melyekkel nagy értékű eredeti fajtánkat, mezőgazdaságunk legnagyobb kincsét az ár ellen védelmezhettük volna" — állapították meg, a valóságos viszonyokat értetlenül szemlélve.

16 „A behozott marha csakhamar zagyva keveréket létesített az országban — írta századunk elején a szarvasmarhatenyésztés egyik jeles szakértője —-, mert nem vidékenként s nemcsak tiszta vérben tenyésztettük a külföldi fajtákat tovább, s miután köztenyésztésünk irányítva nem volt, a legkülönfélébb bikák kerültek a csordákba."

17 A további keveredést és az elkorcsosodást megakadályozandó, a színesmarha tenyésztést — vallotta az osztály, a gazdasági élet alapvető tendenciáit végül is figyelmen kívül hagyva — a jövőben az országnak csak bizonyos tájain szabadna megengedni, s ezzel párhuzamosan meg kellene akadályozni, hog}^ a külföldi fajták minden rendszer nélkül >az ország bármely vidékére behozhatok legyenek.

16 A minisztérium — mint láttuk — határozott formában felvetette ugyan a „beavatkozás" elvét, mégis amikor hosszú előkészítés után 1894-ben törvényerőre emelkedett az ún. mezőrendőri törvény, az állam szerepe a „tenyészirány" kijelölésében igen laza értelmezést kapott. A törvény abból a meggondolásból kiindulva, hogy a viszonyokat legjobban a megyék ismerhetik, végül is az ő kezükbe tette le az egyes tenyésztési körzetek kijelölésének és a tenyésztendő fajta kiválasztásának jogát, a miniszternek csupán a jóváhagyást tartotta fenn.

19 Ha lehet, a törvény életbeléptetése után még erőteljesebben bontakozott ki a fajtacserélődés folyamata, s annak irányítását a gazdasági élet törvényei ragadták 16. Az 5. jegyzetben i. h. 12. t. 1890. 76. cs. 17. Cselkó István: i. m. 111. p. 18. Az 5. jegyzetben i. h. 12. t. 1890. 76. cs. 19. 1894. XII. tc.