Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában
ezek száma nem volt jelentékeny. Az országos termést döntően a mellék vetemény ként való művelés határozta meg. 1896-ban, míg főterményül 2132 hektáron termesztették a napraforgót, addig mellékterményül 96 668 hektáron, vagyis a vetésterület majdnem 97%-án. A maghozam tekintetében 163 981 q volt az össztermés, amelyből 140 977 q mellékveteményből származott. 212 A napraforgó szegélynövényként történő szántóföldi művelése a múlt században kisebb-nagyobb méretekben országos eltérjedtségűnek mondható. Kezdetben az ország északkeleti részén is mint a kukorica szegélynövénye jelent meg és hódított teret. 213 Egy korabeli tudósítás szerint ,,az óhitű lakosok böjtre használható olaja végett a tengeri földek szélein és soronkint tenyésztették a napraforgót". 214 A napraforgó első szántóföldi fellépése a kukorica művelésével fonódott össze. Ez indokolhatja, hogy művelésének módja alkalmazkodott a kukoricához. A kukoricával egy időben vetették, azzal együtt és ugyanolyan módon gondozták. 213 Később a napraforgó nemcsak a kukoricaföldekre került, hanem más növényekkel is szívesen vetették együtt. Főként a burgonya közé ültették, amiről a mezőgazdasági irodalomban is olvashatunk: „legtanácsosabb burgonya közé vetni, úgyhogy minden két sor után tegye a naprány a harmadikat", 216 vagy „legjobb ha burgonya közé utolsó kapálás bevégeztével ültetjük". 217 A répaföldek szegélyezésére is szokásos volt alkalmazni, mint ahogy a gabonaföldek szélén is haszonnal ültették. 218 A dohányföldek széleire főképpen szélfogóként került. 219 A szántóföldi termesztés szempontjából nem volt közömbös, hogy milyen napraforgófajták kerültek művelésre. Pethe Ferenc egyik helyen azt írta, hogy „tsak az én kezem között több van 15 félénél", amelyeket magjuk színe szerint választott szét („fejér, setét és világos fakó, hamu, ezüstszín, sokféle fekete, bolha- és káffészín, világos- és setét violaszín, tsikos sokféle s több számtalanféle színűek"). 0 maga az egytányérú, vaskosmagvú fajtát ajánlta termesztésre. 220 De talán éppen a szegélyművelés módja, a mellékterményként való növónykezelés miatt fordítottak a kisgazdák kevés gondot a szükséges szelekcióra. Hiába jelent meg Pethe korai felhívása, ez aligha jutott el a termelés túlsúlyát szolgáltató 1/4—1/8 telkes jobbágyokhoz és zsellérekhez. A múlt század második felében is jobbára — a szakírók rosszallását kiváltó — soktányérú, közönséges ún. parasztnapraforgót vetették. 221 Csak a század vége felé kezdett terjedni az egyviratú vagy orosz napraforgó, amelynek egyetlen tányérja 30—-45 cm átmérőt ért el, bár Tolnay már 1859-ben propagálta ezt: „Van egy fajtája, mely csak egy tányérvirágot nevel, sokszor oly nagyot, mint egy jó nagy eketaliga-kerék ; ez legjobban megérdemli a mívelést, azonban sovány földön ez is elias-fiasodik". 222 Rodiczky szerint az egyviratú napraforgónak héja valamivel vastagabb, mint a jobb pallagié, de olajtartalma nagyobb. Ugyanekkor kezdett megjelenni a fekete magvú francia Crevat-féle napraforgó is,*melyet „úgy korai fejlődése, mint nagy olajtartalma 212. Rodiczky Jenő: i. m. (1899) 33. p. 213. Kurnik Ernő: i. m. 265. p. 214. Zichermann Ignác; {. m . 183. p. 215. A kukoricával azonos müvelésre utaló első írások: Csorba András: i. m. 85. p. — Balásházy János: i. m. 189. p. — Tolnay: i. m. 140. p. 216. Farkasfalvi Farkas Ferenc: i. m. 150. p. 217. Ordódi István: i. m. 134. p. 218. Bálás Árpád: i. m. 202-203. p. 219. Cserháti Sándor: i. m. 324. p. 220. Pethe Ferenc: i. m. 625. p. 221. Rodiczky Jenő: i. m. (1899) 34. p. 222. Tolnay: i. m. 140. p.
