Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Valkó Arisztid: A solymári vadászkastély

„Praedmm Solomar" 1266-ban II. Nana comes a margitszigeti egyháznak adományozta.

6 Az okirat érdekessége, hogy megnevezi az itt élő jobbágyokat : Nene az apa, aki négy fiával és a család többi tagjával művelte a határt, ökrökkel munkálták a szántókat, réteket, jelentős gazdasági felszereléssel rendelkeztek, szőlő és gyümölcs termesztésével is foglalkoztak. A család később megszaporodott, idővel újabb lakók is érkeztek. Egy 1288-ból származó oklevél már faluként említi, melyet IV. László Czempsi Rudolf nevezetű harcosának adományozott.

7 Az oklevelek egyértelműen „Solomar", „Saalmar" néven tüntetik fel a települést. A helynevek és iratok adatainak egybevetéséből következik, hogy királyi vadászfalu

8 volt, s az itt lakó szolgáló népek solymászattal,

9 madarak idomítása val (falconarii) foglalkoztak, s a királynak ilyen szolgáltatásokra voltak kötelezve. Solymár falu 1337-ben Drugeth Vilmos nádor birtokába jutott, aki azt továbbnépesítette. A vár a későbbi vadászlak, vadászkastély, alapjait 1370 körül rakták le a Laekfi család tagjai. Az épület a kor igényeinek megfelelően a mai községtől északkeleti irányban fekvő Várhegy tetejére épült. A dombot megkerülő bővizű patak ágai közé települt a középkori falu. Háttérben nagy kiterjedésű mocsaras, ingoványos terület és tavacska képződött, s jó védelmet nyújtott a lakóknak ; a dombhátak szél védetté tették a helyet. A vadászlak a XV. század folyamán többszörösen átépült, kibővítették, királyi vadászkastéllyá alakították. Legtöbbször a király vagy főtisztségeket viselő személyek voltak birtokosai. így 1401-ben Marothi János macsói bán birtokában volt ; 1435-ben Zsigmond neje, Borbála birtokolta; 1442-ben Erzsébet királyné, majd Garai László nádor lett birtokosa. 1482-ben Hunyadi Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adományozta.

10 1496-ban II. Ulászló a birtokosa. Egy ideig a Thurzó család is birtokolta, 1526-ban pedig Baldes Pál rác vajda szerezte meg. 1531-ben Buda város birtokába jutott. A század második felében a török foglalta el, és gyújtotta fel.

11 E rövid ismertetés után térjünk vissza az épület vadászati jelentőségére, amit közelebbről II. Ulászló egyik oklevele világít meg. Ezt vadászattörténeti jelentősége miatt szó szerinti fordításban közöljük: 6. Országos Levéltúr [továbbiakban OL.]: Mohács előtti gyűjtemény. DL. 604. „... unum praedium nomine Solomar prope Budám cum uno servo nomine Nene et cpiatuor filiis et bobus ad unumaratrum, vineis, nemoribus, fenetis et omnibus, quae ad illud idem praedium pertinent, quod habuit et possedit ab antiquo ..." 7. Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei. 1002—1599. Bp. 1938. 23. p. 8. Bonomi Jenő: A budakörnyéki helységnevek népies magyarázata. Philologiai Közlöny. Bp. 1940, (64). 43—53. p. 9. Solymászat a vadászat egy neme, Ázsiából ered. Hazánkban az árpádházi királyok alatt terjedt el. Az uralkodó osztály kedvtelése volt. A solymászok lóhátról űzték a vadat. A sólyom a vadász bőrkesztyűs bal kezefején ült, fejére díszes sapkát, „kapát" húztak, melyet csak a felbocsátáskor rántottak le. A sólyom a vadat a levegőben tiporta le és ölte meg. II. Endre már 1231-ben tiltó rendeletet hozott a solymászok ellen, mivel hajtás során súlyos kárukat okoztak az ültetvényekben. IV. Béla pénzérmein solymász jeleneteket örökíttetett meg: a király vágtatva viszi kedvenc sólymát. Nagy Lajos fősolymásza, Magyar László könyvet írt a solymászatról. Miklós egri vikárius 1424djen vadászsólymot kért a lurimai plébánostól. Ilunyad i Mátyás és Beatrix nagy solymászok voltak, mint azt Janus Pannonius megénekelte. Mátyásnak betanított sólymai és kutyafalkái voltak az udvari vadászatokhoz. Beatrixnak az erdélyiek 1476-ban sólymokat küldtek ajándékba. II. Lajos nagyobb adótai'tozást engedett el ügyes sólyomért. A solymászatot a hódító török is kedvelte. — Solymár község egykori címere solymászt ábrázol, szőlőfürttel. 10. Balogh Jolán: A művészei Mátyás király udvarában. 1—2. köt. Bp. 1966.1. 261. p. 11. L. az 1. jegyzetben i. m. II. 46—56. p.