Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Balassa, Iván: A magyarországi faekék főbb típusai a XVIII—XIX. században
ról történő szállítás fő útvonala a Tisza volt. Ezen jutott le az eke nemcsak a Bodrogközbe és a szabolcsi síkságra, hanem még a délebbre eső területekre is. 27 A dunántúli faragóközpontok közül különösen a bakonyiak emelkedtek ki. Itt Bakonybél volt a legjelentősebb. Az itt készült ekevázakat és más gazdasági szerszámokat széltére használták Somogyban, Tolnában, Győr és Vas megyében. 28 Somogy megye ekefaragó falvai közül Nemespátrót lehet megemlíteni, ahol a század első felében még többen foglalkoztak eladásra szánt ekeváz faragásával. I860 körül már csak ketten dolgoztak, mert a félvasekék a favázú ekéket egyre jobban kiszorították. 29 Az ekekészítők harmadik csoportja a helyi falusi bognárokból, faragó molnárokból, kerékgyártókból került ki. így Szabolcs megyéből 30 , de máshonnan is rendelkezünk olyan feljegyzésekkel, melyek azt bizonyítják, hogy a faeke használatának utolsó korszakában egyre nagyobb lett a helyi, falusi mesterek jelentősége az eke készítésében. Míg az eke favázának faragását igen sok esetben maguk a parasztok vagy parasztmesterek készítették, addig a vasalás munkája mindig szakember, a kovácsok feladata volt. A városi és megyei árszabások világosan mutatják, hogy a falusi kovácsok az ekevasat és a csoroszlyát egyaránt el tudták készíteni. Ez még könnyebbé vált akkor, amikor a rúdvasat rendszeresen lehetett vásárolni. A helyi kovács munkáját azért szerették jobban, mert a helyi formákat jobban ismerték és az esetleg már meglevő ekevázhoz tudta a vasat vagy csoroszlyát alkalmazni. Az eke vas és csoroszlya készítésében e korszakban egyre nagyobb jelentőségük lett a hámoroknak. így Erdélyben a Székelyföldet elsősorban az erdőfülei és a csiki hámorok látták el. Erdély legnagyobb kapacitású ekevas és csoroszlya készítő központja Torockó volt, ahonnan az Alföldre is szállítottak. A Krassószörény megyei hámorok közvetlen környékükön kívül az Alföld déli részét és Bánátot látták el. 31 Az Alföldön, különösen annak északi részében a legnagyobb jelentősége a mecenzéfi ekevasnak volt. Márkus Mihály szerint az ekevasakat hatalmas lengő kalapácsokkal készítették, és a kovácsok nem darabszám, hanem súlyra kapták utána fizetségüket. Szállítottak a környező államokba is. így nagyszámú ekevasat vittek Oroszországba, ahova a szekérrel házaló szlovák kereskedők fuvarozták azt el. 32 Dunántúlra, különösen annak a nyugati felébe a Grác környéki gyárak és hámorok szállítottak ekevasat, mint az egy 1825-ből származó árjegyzékből kiderül, a helyi igényeknek megfelelő méretben és formában. 33 Később Pécsett is készítettek ekevasakat, de mivel ezek alapanyaga sokkal lágyabb volt, ezért sokáig nem tudtak versenyezni a nagymúltú osztrák készítményekkel. 34 Természetesen a fenti adatok csak arra alkalmasak, hogy nagy vonásokban érzékeltessék, kik és hol készítették általában az ekéket. Tudjuk azt, hogy Magyarország területén a XIX. század közepén kb. egy millió faekével szántottak. Arra azonban még a jövőbeli legszorgosabb kutatással sem remélhetünk pontos adato27. Saját gyűjtésem. 28. Tálast István: Adatok a Bakony erdei életéhez. Néprajzi Értesítő (a továbbiakban NÉ.) 34(1942) 166—167. — Balassa Iván: i. m. 125. Mindkét helyen további irodalom. 29. Seemayer Vilmos: Szántás faekével Zalában és Somogyban. NÉ. 26(1934). 92. 30. Szerdahelyi G.: EA. 3462. 12—15. 31. Gs. Sebestyén Károly: Magyar kapaformák. E. 55(1944). 94—94. 32. Márkus Mihály: Magyar kapaformák. E. 54(1943). 81—84. 33. Waihner, Joseph: Der vollständige Kenner der Eisenwaren und ihrer Zeichen. . . Grätz, 1825. 34. Balassa Iván: i. m. 1949. — Balassa Iván: i. m. 1965. 11 Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 161
