Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)
Wellmann Imre: Pestmegye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termelvények körül az 1730-as években
földönfutóvá is lett egy időre — de ha meggyengült-vékonyodott is a gazdálkodás anyagi alapja, hagyományos rendszere nem borult fel, nem szakadt meg s nem is terelődött maß irányba fejlődésének a középkorba visszanyúló fonala. Azzal a képpel viszont, mely a török alól szabadult tájakon tárult eléje, nemcsak nyugati, hanem kelet-középeurópai szemlélő is idegenül találta szemben magát. A hódoltsági terület agrárberendezkedése mindenekelőtt abban ütött el a nyugati s északi részekétől, hogy hiányzott belőle a békesség biztonsága, a szilárdság, az állandóság. A török alatt megmaradt népesség jobbára egy-egy kedvezőbb helyzetű település köré tömörülve vagy erdők, vizek közé húzódva keresett valamelyes oltalmat magának. Még így is örökös éber készenlétben telt élete, s gazdálkodása ahhoz idomult, hogy veszély közeledtekor elmenekíthesse, ami az élet puszta fenntartásához legszükségesebb. Rövid tenyészidejű növények művelése, a termés verembe rejtése éppúgy velejárója volt ennek, mint a mozgékonyabb állattartás felülkerekedése a helyhez kötő növénytermesztésen. Nemcsak az szólt az előbbi, főképp a rideg tartás mellett, hogy a lábasjószágot vészterhes időben nagyhirtelen biztonságosabb helyre lehetett hajtani: az elhagyott mezők, puszta faluhatárok szilaj jószág legelőjéül valósággal kínálkoztak. Életnek és anyagi javaknak a felszabadító hadjáratokkal, majd a Rákóczi-szabadságharccal járó tetemes pusztulása még élesebben kirajzolta a török után visszamaradt táj elütő vonásait. A bizonytalanság, az egyik napról másikra való tengődés korántsem oldódott fel egy csapásra. Még azon sem igen lehetett megnyugodni másfélszázados leigázottság után, hogy végképp a múlté lett a török veszedelem. Annál kevésbé, mert Buda vissza vívása még nem törte meg egészen az oszmán magyarországi hatalmát : Eger eleste még további egy, Fehérváré két, Váradé hat, Gyuláé nyolc esztendeig váratott magára. S maga az ellenségtől megszabadító háború csak még teljesebbé tette a pusztulást az Alföld síkján és a Dunántúl lankáin: túl az anyagi javak jelentős részének megsemmisülésén, odaveszett vagy bujdosásra adta fejét a falvak többségének lakossága, Pest megyében például a felszabadító háború első évében még 114 lakott helységről van biztos tudomásunk — három esztendő múlva, Buda megvételének idején már csak 12-ben pislákol az élet közülük, s további 6-ról azt jegyzik fel, hogy lakóik máshova futottak. 3 S a menekülésbe vagy pusztulásba sodró veszedelmeknek még mindig nem szakadt vége a török háború lezáródásával. A XVIII. század első évtizedének kuruc—labanc küzdelmei során még itt is, ott is megszakadt, nem ritkán ismételten, egy-egy megmaradt vagy újjáéledt település élete 4 ; kivált a kíméletlen ,,rác dúlásokra" mint „tabula rasa"-t okozó, teljes újrakezdést szükségessé tevő cezúrákra emlékezett évtizedek múlva is számos falu népe. Mire végül eljött a rég áhított békesség ideje, annyi megpróbáltatás után a korábbi hódoltság tájképét messzenyúló puszták, köztük gyéren feltünedező, sok üggyelbajjal meggyökerező települések jellemezték. A természet elvadult, víz, erdő, gaz, bozót terpeszkedett széjjel, emberkéztől évtizedek óta nem háborítva. Az élet elemi föltételeit, a gazdálkodás első alapjait újonnan kell előteremteni a rendelkezésre álló kezdetleges eszközökkel. Az új berendezkedés az elmúlt idők nyomasztó örökségeként még jó darabig ideiglenesség vonásait mutatja, A szilárd keretek még hiányoznak, cseppfolyós maga a népesség is, a kevés helyben maradt vagy rejtekhelyéről előmerészkedett őslakoshoz jövevények meg-megújuló rajai társulnak, hol megállapodva, hol odébbállva. Es hevenyészett az egész gazdálkodás, csak lassanként kezd közösségszabta rendhez igazodni. A hangsúly továbbra is az extenzív állattartásra esik: a 3. Ld. Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban. Klny. : Pest megye múltjából. (Budapest) 1965. 16—19.p. — V.o. Györffy István: Nagykunsági krónika. Budapest 1941. Turul. 64—83.p. 4. Kosáry i.m. 47. s köv.p.—Györffy i.m.86—93.p.
