Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)

Donáth Ferenc: A magyar mezőgazdaság háborús kárai 1944-45-ben és azok hatása a mezőgazdasági termelésre

A háborús kárként összeírt sertéseknek 82,8%-a fiatal állat, 11 %-a tenyészkoca, 0,5%-a tenyészkan. E károk következtében az állomány kor és ivar szerinti összetétele is némileg megváltozott. 1942-höz képest 1945 őszén a fiatal sertések aránya 61%-ra csökkent. A tenyészkocák és tenyészkanok száma örvendetesen kisebb mértékben zsugorodott össze, mint az egész állomány: a létszám 75%-os károsodásával szemben a tenyészkocáknál 63,1%, a tenyészkanoknál pedig 69,2%-os volt a veszteség. Sertésállományunkat ért veszteség egyik súlyos következménye volt a trágyatermelés visszaesése. Az 1942. évi 56 millió q-val szemben csak mintegy 13,4 millió q értékes sertés trágya állt a mezőgazdálkodás rendelkezésére. Állatállományunk jelentős mennyiségi vesztesége és minőségi romlása súlyosan hatott a mezőgazdasági termelésre. A talaj erőgazdálkodás már a két háború közötti időszakban is Achilles sarka volt mezőgazdasági termelésünknek. Több erőt vontunk ki a talajból, mint amennyit pótoltunk, és ennek egyik fő oka volt, hogy a szükségesnél jóval kevesebb istállótrágyát kaptak földjeink. Az állatállomány háborús veszteségei következtében, és tegyük hozzá, mivel a felszabadulást követő első években műtrágyát sem kapott mezőgazdasági termelésünk, megnövekedett talajerő mérlegünk passzívuma. Az állatállomány háborús vesztesége rendkívül súlyos hiányt teremtett vonóerő mérlegünkben. A magyar mezőgazdaság igen kis mértékben volt gépesítve, a gépi vonóerő az állati vonóerőhöz képest egészen alárendelt szerepet játszott, az igaerőnek döntő jelentősége volt a szántóföldi termelésben.

14 Ezért mindenekelőtt a lóállomány közel 60%-os vesztesége, rendkívül nehéz helyzetbe hozta a parasztságot, a földmívelésügyi igazgatási szerveket, mindazokat, akiknek feladatuk és gondjuk volt az ország szántóföldjének megművelése. Az országos Mezőgazdasági Üzemi Intézet számításai szerint az igázásra alkalmas állatállomány számának leapadása mintegy 64%-os igaerő hiányra vezetett. Egy pár lefogatnak megfelelő igaerőre átlag mintegy 53 kh. szántóterület esett, a felszabadulás előtti 15 kh. átlaggal szemben. Ezek a számok önmagukban csak nagyon is megközelítően érzékeltetik, hogy a felszabadulás után milyen helyzetben volt mezőgazdasági termelésünk az igázásra alkalmas állatállomány jelentős részének elvesztése következtében. Ám a nehézségek értékelésekor ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a közölt számok átlagok, és hogy a háborútól erősebben megviselt vidékeken az igaerőhiány az átlagosnál nemcsak sokkal nagyobb volt, de ezt a hiányt az átlagosra csökkenteni az igaerő, vagy akár a gépi erő valamiféle átcsoportosításával — az akkori körülmények között egyáltalán nem lehetett. Ennek a megállapításnak a helytállóságát igazolják azok a nagyon különböző nagyságot feltüntető számadatok, amelyek 1944— 1945 gazdasági évben a parlagon maradt terület megyénkénti, még inkább járásonként! megoszlását mutatják. A rendelkezésre álló viszonylag csekély számú traktor felhasználása — üzemanyaghiány, az utak és hidak állapota, és más körülmény következtében — édeskeveset enyhített ezen a helyzeten. A háborútól különösen sújtott vidékeken éppen ezért minden módon pótolni igyekeztek a lóhiányt, általánossá vált a tehenek és a fiatal állatok igázása, ami természetesen kedvezőtlenül hatott állatállományunk fejlődésére és az állati termékek termelésére. A mezőgazdaság gép- és eszközállományát ért háborús veszteség — a szekereket és 14. Csaknem 1000 kh. szántóföldre jutott egy traktor, ám ezeknek a traktoroknak egy része is a felszabadulás után üzemképtelen állapotban volt. Számítások szerint a felszabadulás előtt a traktorok és szán tógépek nem egészen 10%-át elégítették ki a szántóföldi termelés vonóerő szükségletének.