Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Balassa Iván: Kezdetleges gabonatisztító eljárások
gyen; és'semmi póly va ne maradjon közötte. Amikor a szél nagyon erös és a gabona mennyisége kevés, akkor a csűr kaput nem szabad nagyon kinyitni, nehogy a szél túlságosan a szérűre zúdoljon és a gabonát a polyvával összekeverje. Ha a garmadát teljesen felszórták, akkor meg kell nézni a gabonát, hogy mennyire tisztult meg. Ha úgy mutatkozik, hogy nem eléggé tiszta, akkor a második részét visszatolják az előző helyre (természetesen a polyvát előzőleg összegyűjtik és elhordják) és újra felszórják. Ezt a műveletet addig folytatják, amíg a szél tart, néha négyszer-ötször is megismétlik, míg a gabona egészen tisztává nem válik".54 Egy másik, ehhez hasonló részletes leírás a túl magasra történő szórás ellen szól, ugyanakkor hangsúlyozza a félkörben való kanyárítás szükségességét.55 A ; további megfeleléseket észak fele is megtaláljuk, így többek között a letteknél56, itt. és máshol is északon, ahol csűrben állva szórnak és a szél járást a csűr kapu kinyitásával és bezárásával szabályozzák.57 c) A szórásnak van egy olyan módja is, melyhez nem szükséges a levegő járása, hanem egyszerűen csak a levegő ellenállására alapítanak. Ez esetben is a jobb, teljesebb és így nehezebb szem a szórótól messzebb esik le. Ez eljárásra: itt-ott utalásokat találunk olyan területekről is, ahol pedig egyébként más módon végzik ezt a műveletet. Gunda Béla a Borsod megyei Szend- rődlárdról ír.le egy ilyen szórást.58 Magam a Zemplén-Abaúj megyei Mikó- házáb figyeltem meg ilyet. Itt becsukják a csűr ajtaját és a gondosan kita- pasztott kármentő (a csűr szérűjét a fiókoktól elválasztó fal) falához szórják a gabonát, ahova csak a legsúlyosabb szemek jutnak el. Ezek a szórásmódok az előbb ismertetetteknek csak a szél felhasználása nélkül végzett változatai, hiszen ugyanazt az eszközt használják és állva szórnak. Van azonban tudomásunk a Kárpát-medencében olyan szórólapátról, melynek nyele olyan rövid, hogy félkézzel éppen csak meg lehet markolni, míg a kupás .feje a nyélnek kb. háromszorosa. Ez is egy fából készült és eddigi ismereteink szerint a huculoknál és a székelyeknél fordul elő. Egy történeti adatúnk is azt bizonyítja, hogy szélesebb körben ismeretes lehetett: 1720: „. . . égj fél kéz Szóró lapat".59 Az egyetlen általam ismert példány, amit be is mutatok, a Székelyföldről származik és a budapesti Néprajzi Múzeumban található. Magának a szórásnak a menetét két leírás is pontosan rögzíti a múlt század közepéről: „A székelyeknek sem szórómalomra 'vagy svábszélre, sem termé- szeteis szélre szüksége nincs szóráskor. Sőt, ha ilyenkor szél indul, a csűrkaput is beteszi, mert szórásának alapja éppen a szélcsend és levegőnyugalom. Ő rendèsen a csűrkapuhoz taszítja a polyvás szemet egy rakásba, azután egy kis széken ülve, félkezű szórólapáttal viszi s löki a csűr belső fenekére a polyvás szemet. A szem, mint nehezebb, a csűr fenekére megy s ott a falban megütőd- vén, kereken lehull, a polyva mint könnyebb, a szóró előtt mindjárt halomba szállong le, ennélfogva hamar s könnyen megesik a szem különválasztása."60 A másik leírás ugyanerről a területről még részletezőbb leírást tartalmaz: „így szabadítják fel az erdélyi székelyek, nevezetesen a háromszékiek és a 54 pitiken, G. H. i. m. 3297-8. 55 fypünitz, j. G, i. m. 586. 56 Bielenstein, A., Holzbauten und Holzgeräten der Letten. 512. Petrograd 1918. 57 Vilppula, Hilkka, i. m. 216-7. 58 Gunda Béla i. m. 63. 59 Bogáts Dénes, Háromszéki Oklevél-Szójegyzék. Erdélyi Tudományos Füzetek 163. sz. 40 1. Kolozsvár 1943. 60 Nagy E., Székely gazdálkodás. Magyar Gazda (folyirat) 1 (1841) :100. 54
