Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Dr. Szabó Miklós: Berzsenyi Dániel, a mezei szorgalom némely akadályairól
letett Berzsenyi-tanulmányt így jellemezte Németh: „Berzsenyi utolsó írása egy mezőgazdasági tanulmány, melyben gazda-múltjának az emlékeit dobja bele az új reform-forrongásba, hogy a mezei gazdaságunk, a mi köztáplálónk javára ő is adhassa, amit tud, ... s egy nyelvben, tapasztalatban, bölcsességben alig-alig meghaladt gazdasági tanulmányt ajándékoz a feledékenységnek." Berzsenyinek gazdasági szemlélete egy-két évtized alatt mindenesetre oda alakult, oda érlelődött, hogy élete végefelé, 1833-ban „a nép boldogulásának eszközlése végett" egy mezőgazdaságpolitikai, illetve szociográfiai tanulmányt írt és nyújtott be az Akadémiára, „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul" címen. Egyetlen, de olyan értékes, viszont agrárius körökben olyan kevésbé ismert gazdasági tanulmánya ez Berzsenyinek, hogy azt — legalább rövid kivonatban - érdemes megismerni -, annál inkább, mert abból Berzsenyi gondolatvilága, reformszelleme jól kitűnik és mert abból a kor mező- gazdasági viszonyaira, különböző égető problémáira vonatkozólag is bőven meríthetünk. Ezen munkájában Berzsenyi, mint fiziokrata, kiemeli a mezőgazdaság alapvető jelentőségét, majd sorra tárgyalja a helytelen népesedési és birtokviszonyokat, a nevelés ügyét, az általános és a szakműveltség hiányát, népünk szemléletét, jó, de inkább rossz szokásait, gazdasági életünk hiányait, illetve hibáit, agrárfejlődésünket akadályozó elavult feudális intézményeket, továbbá a primitív, külterjes gazdálkodást, mint olvasható, „mezei bölcseletünk hiányát" - s különös jelentőséggel tárgyalja a mezőgazdasági munkaszervezet hiányait. Mindezekkel kapcsolatban azután előrelátóan, haladó szellemben keresi a megoldást, végeredményben egy józanabb gazdasági rendet. De lássuk, ha egész röviden is, a tanulmányt, illetve egyes fejezeteit. Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul c. agrártanulmányának mindjárt első mondatában kifejti: „mennyire függ nemzetünk egész jóléte mezei gazdaságunk virágzásától". S minthogy a mezőgazdaság előhaladása „legfőbb nemzeti ügynek tekintendő,, ezért - mint írja: „igen kedves kötelességemnek érzem én is ez ügyben adni, amit adhatok, holmi gondolatokat annak akadályairól és segédmódjáról". Ezen bevezető után, rátérve az akadályokra és azok megoldására, a Népte- lenség c. 1. fejezetben felveti a kérdést: van-e földünk terjedelméhez és termékenységéhez képest elegendő földművelő népünk? Felelete: „ahhoz, hogy földünk legfőbb szorgalmú (azaz legjobb) műveletben legyen, koránt sincs". A népszaporítás megoldására Berzsenyi azután a telepítés intézményét, akkori kifejezés szerint: a „gyarmatokat" tárgyalja s ez intézmény történetét is érinti. Elismeri a német telepesek előnyeit, de - mint jó magyar -, veszélyt lát a nagy idegen invázióban s azt kívánja, hogy azok „egy helyre nagy tömegben ne telepedjenek, hanem magyarokkal úgy közletve, hogy magyarokká váljanak". De leszögez egy-két további igazságot is. így például megállapítja, hogy „legbizonyosabb népszaporítók: a jólét és a jó erkölcs". Megállapítja, hogy a néptelenség kérdése legégetőbben az alföldi sik részen merül fel, majd kijelenti, miszerint: „különösen pusztáinkat igen segítené meggyarmatosítani egy olyant törvény, amely azok birtokosait bátorságba tenné aziránt, hogy a gyarmatok miatt nem vesztenék el a puszták előbbi szabad, allodiális természetüket; mert azt féltik legtöbben, emiatt hever sok drága föld". Való igaz, hogy nálunk számos helyen főleg azért nem telepített a földesúr, mert félt attól, hogy az allodiális, a nem a jobbágy által művelt, hanem saját kezelésül