Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)

Khin Antal: A Szelidi tó halászata

állott ki a vízből. A vizet nem zárták el egyik parttól a másikig, így a hal szabadon járhatott körülöttük minden oldalról.

A lésza (terelőfal) nem egyenesen haladt, hanem kissé ívszerűen, de azért egyes részeken 1-2 méteres távolban egész egyenesen is. Maguk a vejszefejek a lészának majd egyik, majd másik oldalán voltak elhelyezve. így több irányból jöhetett bele a hal. A vejszefejek meg voltak erősítve karókkal, hogy biztosabban álljanak ellen a szélnek, hullámzásnak meg a nagyobb halaknak. Az egész alkotmány a parttól mintegy 50-60 m-nyire esett. Ezen az oldalon gyér

Kürtő (vejsze)

volt a nád, míg a másik oldalát a lészának nád övezte, mely a tó szélesebb része felé esett. Ez védte a széltől, a hullámtól. A kürtők tetején itt-ott még ott voltak a hálódarabok, melyekkel a kürtő felső részét betakarták, (régen háló helyett nádat használtak vagy gyékényt) hogy a hal ki ne ugorjon belőle.

Ugyanis, ha a viz megáradt, a ponty könnyen megmenekülhetett, mert a vejszefej fala kisebb lett a viz felett. A ponty, csuka pedig nagyokat tud ugrani. Ezek a vejszék egyszerűbbek voltak a Herman Ottó által magyar vejszé- nek elnevezett szerszámnál, - kürtőjüknek udvara nem volt.

A fejek vagy kürtők ívben hajoltak. Hasonlítottak Herman rácvejszéjéhez, de rokonságot mutattak a kubáni és az osztják vejszékhez is.

Évenként minden tavasszal megújították. Fogásuk a halász bemondása szerint igen jó volt, mert megtörtént, hogy egy kürtő egy éjjel egy mázsa halat is fogott. Tehát a tavon nagyon bevált.

10 5