Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Kovács Miklós: Adatok a XVI—XVIII. század magyar állattartásának és tenyésztésének történetéhez

ban Szlavóniában Szent Léleki Miklós castellumából minden marhát, százat vagy többet, elvittek (B). 1500-ban a Kőrös vármegyei Bánczon levő ingatlant megtámadták és innen nyolczvan disznót hatalmasul elhajtottak (B). 1503-ban a Zólyom vármegyei Lipcse vár körüli erdőkből az ott levő juhok közül 1200-at hatalmasul elhajtottak (OL). 1509-ben Temes megyében többek között szénát is elvittek (F). 1510-ben a Felső Ör területén levő közös legelőről a jobbágyok nyáját hatalmasul elhajtották (B). Ez utóbbi nyáron történt, tehát szokásban volt ott az egyesek állatainak közös nyári legeltetése (csorda). 1515-ben a brassóiak egész télen jogtalanul a panaszos erdeiben legeltették disznaikat (Béldy Ákos levéltára, Kolozsvár). 1516-ban ősszel a Várasd vármegyei Cserja nevü erdőből 15 marhát Béla várába hajtottak (F). E két utóbbi adat egyezik azzal a XIX. század végén Bugacon még élő legeltetési renddel, hogy ősszel, a rossz idő beálltával, az erdőbe vonultak az állatokkal legeltetni. 1524-ben Tormaföldén stb. a réteket jogtalanul lekaszálták (B). A széna elvitele, gyűjtése — legalábbis téli — istállózásra utal.

2 A hatalmaskodást az ország e részein ezután a török gyakorolta, de az aránylag békességes Szepesben még 1582-ben is előfordult, hogy marhát hajtottak el (OL). Mindezek a kiragadott adatok egy már kezdetlegesen istállózó gazdasági állattartásra mutatnak, szemben az addig általános, nomád jellegű tartással. Már fejlődést jelentett ez, amibe aztán keményen beleszóit a torok terjeszkedés és a hódoltság. Mohács és a háromfelé szakadás után az ország nagy, háromnegyed részén a fejlődést a mezőgazdaságban a gazdálkodásnak és módjának a lehetősége szabta meg. Az ország nagyobbik, török járta részén igen megnagyobbodott a legeltetett terület, gyakorlatilag e rész barom-járás lett, melyet megszakít néhol egy-egy község, körülötte rét, kertek s kevés szántóföld. Ahol pedig sok a legelő, ott az állat is szaporodik. Nagy előnye a mozgása. Saját lábán menekíthetik s el lehet vele tűnni hosszabb időre is erdőbe, hegyekbe, nádasokba, ingoványos vidékre. Tessedik Sámuel írja: ,,A marha nevelés, melly hajdan Magyarországban olly szép és minden országbélieknél híres vala, most igen megcsügged. Igaz, valamíg Magyarország a hosszan vérengző hadakozás miatt pusztán fekütt.. ., valamíg a paraszt télen nyáron minden agság és gondoskodás nélkül a legkövérebb legeltető helyen tarthatta marháját, mind addig, úgy szólván, a szilaj marha a rossz gondviselés mellett is gyarapodott."

3 A „télen nyáron" kifejezés az utána következő „szilaj marha" kifejezéssel együtt rideg tartásra utal. Ez feltételez bőséges sásas, nádas területet, ahol télen az állat a jégen elegendő táplálékhoz jut. A „gyarapodott" kijelentés feltételezi, hogy minőségileg is jó volt a legelő. Majd a hódoltság után való helyzetet jellemzi: „Ami Török és Keresztény vértül imitt amott meghízott és 100 esztendőktől fogva nyugalomba állott föld tsak tsekély munka és fáradsággal is a legszebb gabonát termelte: a Paraszt . . . marhája ollyatén fűben legel, mellybül a Magyarországi ökörnek, ha azok 100 számra együtt feküdtek, nyugottal tsak a szépen kinőtt szarvaknak hegye látszott ki", és a XVIII. század vé2 A rét jelentősége nagy lehetett, 1500-ban Csépánfalván (a szepesi káptalan levéltárából), 1515ben a Fejér vármegyei Szent Iván-pusztán (Illésházy Levéltárból) a rét zálogtárgy volt. Corvin János bizonyságlevele — Hosszúhegyen felépített malomgát évenként 100 kazal szénát tesz tönkre — a rét nagyságára enged következtetni (B). 3 Tessedik S.: A paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne. (A nemet nyelvű eredeti egykorú magyar kiadása.) 1784. 129. old.