Csáki Krisztina (szerk.): A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Évkönyve 1. 2009-2011 (Budapest, MMKM, 2012)

Radnai József - Fülöp Krisztián: Alumíniumszobrok a Népstadionhoz vezető úton

Radnai József - Fülöp Krisztián: Alumíniumszobrok a Népstadionhoz vezető úton Szandelszky Béla fotóssal, aki korábban sokat dolgozott a Magyar Alumíniumipari Múzeum számára, kísérletet tettünk a budapesti, alumíniumból készült köztéri szobrok felkutatására és lefényképezésére. A végül is kétnapos kirándulásba torkolló vállalkozás akkor befejezetlen maradt ugyan, mégis sikerült igen sok alumíniumszobrot megtalálnunk, sok további kutatást, nyomozást igénylő adathoz jutnunk. A fémszobrászat egykorú a fémek felfedezésével. A régészeti leletek között egyaránt találhatunk használati tárgyakat és kultikus célú, művészi alkotásokat. Az alumínium megjelenése is azonnal felkeltette a képzőművészek érdeklődését. A jól megmunkálható, különlegesnek számító új anyag izgatta a művészek fantáziáját. Korróziós tulajdonságai, időtállósága, könnyűsége okán pedig a szabadtéri szobrászatnak is hamar kedvelt anyagává vált. A „magas művészet" Magyarországon azonban sokáig idegenkedett az alumínium használatától. Jakóby László, Bory Jenő és társaik széleskörű népszerűsítésébe kezdtek a harmincas, negyvenes években. Ötvözetekkel kísérleteztek, öntési eljárásokat fejlesztettek ki, előadásokat tartottak, cikkeket publikáltak. A szobrászok pedig el is kezdtek az új fémmel dolgozni. Budapest közterein az első önálló alumíniumszobor 1942-ben jelent meg. Kamermayer Károlynak, az egyesített főváros első polgármesterének emlékére állította Budapest Székesfőváros közönsége. A szobor Szabados Béla szobrászművész alkotása volt és Krausz Ferenc szoboröntő cége öntötte alumíniumból. A Kamermayer Károly téren felállított alumíniumszobor azonban mindössze 14 évet élt meg, a főváros máig érthetetlen okból bronzból újra öntette. A második világháború utáni években az első fecskét követően azután rohamosan kezdtek „terjedni" az alumíniumszobrok Budapest közterein. Ahogy az alumínium egyre szélesebb körben kezdett az élet szinte minden területén teret nyerni (a kávéfőzőktől kezdve a camping bútorokon és az alumíniumból készült villamoskocsin át a csónakokig, bizsukig, evőeszközökig, sőt egészen a giccsfestészet mesterdarabjait utánzó, falra akasztható alumínium öntvényekig), úgy kerültek természetes módon alumíniumszobrok az ötvenes és a hatvanas évek lakótelepeire, a fontosabb középületek elé, majd később a játszóterekre és a parkokba is. A legtöbb, Budapesten még ma is fellelhető alumíniumszobor is ebből a mintegy húsz évet átfogó korszakból származik. A köztéri alumíniumszobrok között különleges helyet foglal el a Népstadion közelében, az egykor hozzávezető felvonulási útvonalon elhelyezett szoboregyüttes. A népstadion dromoszán, a Magyar Ifjúság útján felállított együttes - tulajdonképpen szoborcsoportok csoportja - a maga nemében különös és egyedülálló emlékmű. Létrejöttét annak köszönheti, hogy a Népstadion építésének előrehaladtával időszerűvé vált a társművészetek bevonása is a hatalmas építészeti vállalkozásba, hogy ezáltal is emelni lehessen a létesítmény jelentőségét, rangját. Ahogy a Népművelési Minisztérium az ún. társadalmi igényt megfogalmazta, már csak meg kellett találni az alkalmas személyt, aki együttesen képes látni az építészet és a szobrászat kérdéseit. A megfelelő embert erre Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművész személyében találták meg. A nagytekintélyű művészt a megrendelő és a művészek is egyaránt elfogadták, közéleti rangja miatt is képes volt az integráló szerep eljátszására. Pátzay a stadion építészeti jellemzői, elsősorban annak túlságosan hatalmas méretei miatt arra a következtetésre jutott, hogy az épület maga mindenfajta ábrázolást elnyelne, megsemmisítene. A nézők számára szemmel befogható, nézhető művészi díszítőelemeket felrakni rá lehetetlennek tűnt. 203