Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Látogatók és műszaki múzeumok - Jeszenszky Sándor: Látogatói kísérletek műszaki múzeumokban – Esettanulmány egy száz évvel ezelőtti múzeumi röntgen-kísérlet rekonstruálásáról

lehet hozzájutni egyes olyan eszközökhöz, amelyek 100 évvel ezelőtt kereskedelmi forgalomban voltak. Egyesek a minta után elkészíthetők, például a higanyos megszakító vagy az aranyfóliás elektroszkóp - bár az utóbbi kézügyességet és nagy gyakorlatot igényel, HÜBNER professzor készített is ilyen elektroszkópot, de a jobb leolvashatóság érdekében inkább 1500 V végkitérésű mutatós elektroszkópot használt. Ekkora feszültséget csak nagyon nagy, legalább 1 méter hosszú Zamboni-oszlop tudna adni - ha egyáltalán kapni lehetne. Ilyen oszlopot azonban régóta nem gyártanak és elkészítése nehézségekbe ütközne, mert technológiája féltve őrzött ipari titok volt, részletei feledésbe merültek. Hidegkatódos röntgencsövet sem lehet már kapni, ezt azonban el tudta készíttetni egy ügyes üvegtechnikussal. Nagyobb nehézséget jelent a cső légritkítása, amit az egykori gyártók sok éves gyakorlat után, különleges fogásokkal tudtak úgy elvégezni, hogy leforrasztás után, üzem közben a gáz nyomása ne változzék. Ezt a problémát HÜBNER úgy kerülte el, hogy a csövet nem forraszttatta le, hanem a légszivattyúhoz kapcsolva üzemeltette, ami lehetővé tette a nyomás tetszés szerinti változtatását, viszont laboratóriumhoz kötötte a berendezést. A legnagyobb gondot a nagyteljesítményű szikrainduktor hiánya okozta. Napjainkban induktort csak néhány tanszergyártó készít, de ezek kis készülékek, teljesítményük csupán néhány watt, szemben az egykori röntgen-induktorok kilowattos teljesítményével, HÜBNER professzor a Leybold cég legnagyobb induktorát használta, de ez nem adott elég teljesítményt ahhoz, hogy egyetlen szikrával jelentős ionizációt lehessen elérni, szűrő nélkül a kondenzátort egyetlen impulzussal kisütni. Ehhez több tucat impulzusra volt szükség, az egyetlen megszakítást adó szerkezet helyett az induktor folyamatosan működő szaggatóját kellett használni, de szűrő nélkül is 25 másodpercig tartott a kondenzátor teljes kisütése. 1,8 mm-es nátronüveg szűrővel hétszer, 2 mm-es alumíniumlemezzel kilencszer ennyi idő kellett a kisütéshez. 1 mm-es ólomszűrővel a becsült kisütési idő háromszázszorosnak adódott. (Ha valóban teljesen kisütötték volna a kondenzátort, az több mint 2 órát vett volna igénybe, valószínűleg a feszültségcsökkenés sebességéből következtettek a teljes időre.) A kísérlet lényegének rekonstruálása sikerült, de hosszú időre elnyújtva és nem olyan látványosan, mint száz évvel korábban az eredeti volt. Rekonstrukció a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban A kísérlet nem volt ismeretlen a szerző előtt, mert egy korábbi, de más témakörű tanulmányában, amelyet a Deutsches Museum Kutatóintézetében 1998-ban készített, már foglalkozott a berendezéssel, de történeti jelentőségére csak HÜBNER professzor 2003-ban megjelent írása hívta fel a figyelmét. Mivel Budapesten rendelkezésre álltak azok a fontos eszközök, amelyek hiánya Heidelbergben akadályozta a munkát, nevezetesen nagyteljesítményű szikrainduktorok és hidegkatódos röntgencsövek, lehetségesnek látszott az eredetit jobban megközelítő kísérlet összeállítása, HÜBNER professzorral folytatott konzultációkat követően elkezdődött a készülék összeállítása, amelyet sikeresen mutattak be 2004-ben Keszthelyen a Fifth Conference for History of Science in Science Education rendezvény résztvevőinek.