Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

TANULMÁNYOK - Ékes Miklós: A felvonótechnika rövid fejlődéstörténete

hamar visszaálltak a békés viszonyok, újra elindultak az építkezések, még magasabbak lettek az épületek, egyre több liftet kellett egy-egy épületbe beépíteni. Valamit tenni kellett, hogy az épület belső területének nagy részét ne a beépítendő felvonók foglalják el, hiszen így az építkezés funkcióját vesztené. A tervezők a gyakori megállást és ennek következményeként a szállítási teljesítmény csökkenését úgy próbálták korlátozni, hogy az alapállomásról a liftek egyik fele csak a páros, míg a többiek a páratlan emeleteken álltak csak meg. A szállítási teljesítmény kismértékben növekedett, de a problémát nem oldotta meg. Hely hiányában azzal is próbálkoztak a tervezők, fejlesztők, hogy a bányaliftekhez hasonlóan egymás felett két kabint építsenek be. Ez az elképzelés zsákutcának bizonyult. A forgalomelemzések azt mutatták, hogy a szállítási teljesítményt a liftek csoportonként függőleges szekciókra osztásával jelentősen javítani lehet. (Például egy 30 emeletes épületnél egy liftcsoport a földszint és a tizedik emelet között szállította az utasokat. Egy másik liftcsoport a tizedik szintig nem állt meg és innen a huszadik szintig minden emeletet kiszolgált, természetesen a földszintre minden menet végén visszatérve. A huszadik és a harmincadik emelet között egy harmadik felvonócsoport üzemelt, oly módon, hogy a földszint és a huszadik emellett között nem állt meg.) A húszas évek elején a vezérlések korszerűsítését nem lehetett tovább halogatni, mert a tervezők, fejlesztők, a szállítási kapacitás növelése érdekében úgy gondolkoztak, hogy megfelelő továbbfejlesztés esetén elhagyható a liftvezetők kényszerű jelenléte a fülkében. Első lépésként automatizálták az aknaajtók, illetve a fülkeajtó működését. Természetesen ez csak azokhoz a kísérletekhez volt elegendő, hogy megbizonyosodjanak elképzeléseik realitásáról. Mivel ezeknél a felvonóknál a vezetők szerepe az emeleti gombok benyomására és a hívásjelzések kiszolgálására korlátozódott, a fejlesztők újra átgondolták a páternoszter automatikus forgalomszervező rendszerét, működését, elemezték a felvonóvezetők tapasztalatait, és ezek szintéziseként kidolgozták az új típusú vezérlést, a menetirány szerinti gyűjtő vezérlést. A rendszer lényege, a vezérlés korszerűsítése oly módon, hogy a felvonó haladási irányában besorolja az alapállomáson adott belső parancsokat és a beírt szinteken sorrendben megállva teljesíti mindaddig, amíg külső, a haladási irányába irányuló hívást nem talál. Amennyiben a külső hívás az adott emelet megközelítése előtt keletkezik, a felvonó minden más beavatkozás nélkül automatikusan megáll, kinyitja az ajtókat és felveszi az utas(oka)t. Az utas(ok) a belépés után a kívánt emelet gombjának megnyomásával határozzák meg, hol akar(nak) kiszállni. Az automatikus ajtóműködtetés csökkentette a ki- és beszállási időt, a vezető elhagyása növelte a szállítható személyek számát, ezzel a szállítási teljesítményt. Problémát csak az jelentett, ha a fel-