Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

egyrészt sok munkát, másrészt számos vesződséget (sőt nem jelentéktelen költséget) jelentett. Mivel 1871/72-ben egy magasabb leányiskola alapításában részt vettem, azt mondták, hogy nem lenne rossz egy iskolatanácsi állás sem. Vagyis 1879-től iskolai tanácsos lettem, holott a lakosság 2/3-a katolikus volt, ós az iskolát katolikus papok vezették. Néhány év múlva még az iskolatanács elnökévé Is megválasztottak, éspedig kemény harccal az ultramontán (szigorúan pápai szellemű) párttal. De megtörtént ez a hallatlan esemény, és az uralkodó liberális vezetésű St. Gallen kantonban elgondolkodva csóválták a fejüket mondván: itt a világ vége! Hosszú működésem során két iskolaépületet is építtettem, amelyek tervét ón készítettem, majd vállaltam az építkezés vezetését. Építőmesteri renomém akkor nőtt meg igazán, amikor a vállalt határidőre mindkét épületet az előirányzott összegen belül átadtam a közösségnek. Vidám gyermekünnep volt akkor a jutalmam. Ehhez még annyit fűzök, hogy az építkezés költségeit szinte magam viseltem ós a kérőzsákot (Bettelsack) is ón púpoztam meg. Persze a pármai hercegnek Is kellett ezer frankot adományoznia. Sajátságos érzés volt, amikor ennél a nagyon fekete Bourboné-hercegnél, királyi fenségnél audiencián voltam. Szerencsére nem nézett eretneknek, különben biztosan nem kaptam volna semmit. Ugyanakkor további ezer frankot ígért, ami azonban ígéret maradt; lehet, hogy közben mégis eretnekségemről szerzett tudomást. Egyház ós iskola már — sajnos — akkor összefonódott, ezért az iskolaügyekben hasznos Eichleiter urat rövidesen egyházi előjáróvá választották. így aztán megmagyarázható, hogy ebben a tisztségben minden építési ós műszaki probléma megoldása rám esett. Utolsó ilyen munkám a templom-nagyobbítás terveinek elkészítése volt; egy 1:50-es — általam készített — modell még ma is díszíti az ottani paplakot. Ennek következtében legközelebb a legmagasabb egyházi állásba választottak, nevezetesen a kantoni synodal-tanácsba (szinodusba?). Az egyházbeli népszerűségemet az is mutatja, hogy a közösség Zwingli születésének 400. évfordulójára, az ünnepség elnökévé választott. Engem, a lutheránust. Közben a közösségi tanács tagja lettem, és az évek során még a következő megbízásoknak tettem eleget: a szegónybizottság praesese, rendőrügyek vezetője, tűzoltóparancsnok és vándorjegyző (Wechselnotar?); ugyanakkor még néhány éven át meg voltam áldva, a semmiképpen irigylésreméltó tisztséggel, a község élelmiszer ós egészségi eszközeinek a felügyeletével. Ehhez jött még gyakran a községgyűlések levezetése. 1887-ben került sor a szövetségi szabadalmi törvény megalkotására. Miután az eltelt évtizedekben már háromszor a nép elvetette, ugyanakkor a többi művelt országokban már létezett, s így a svájci szellemi kincsek kirabolhatok voltak, az akkori szövetségi elnök, Numaz Droz energikusan kezébe vette az ügyet, minden kantonban és nagyobb városban bizottságot hozott létre a találmányok és a