Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

Egy évre rá Tscheuke is meghalt, őt — aki 25 éves igazgatóságakor ugyancsak a „Ferenc József rend"-ben részesült — a 2500-as munkásság jobban szerette, mint a szigorú Guldent. Gulden egyébként rendelkezett a „Ferenc József rend" lovagkeresztjével Is. Az is érdekes, hogy amíg az óbudai Ganz-öntöde alapítója és főnöke az Arany Szolgálati-keresztet kapta meg a koronával, addig négy munkatársa (csekélységem, Mechwart, Tscheuke és Gulden), a négy sógor a magasabb „Ferenc József rend" kitüntetésében részesültek. Ezek után visszatérek saját további közvetlen élményeim ismertetésére. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Boden-tó melletti szép weinhaldeni villánkban laktunk, megjavult az én egészségi állapotom, de a gyermekeinké is, feleségemé is, ami után — Istennek ezerszer hála — egészségesek Is maradtunk hosszabb időn át. Mivel hozzászoktam fiatal korom óta a munkához, otthonunkban — amelyhez gyönyörű park is tartozott, és amely a Boden-tóhoz képest 125 láb magasságban feküdt — egy kis műhelyt építettem, amelyben szeretett feleségem segítségével saját kezűleg számos hasznos házhoz ós kerthez szükséges dolgot ós egyéb kelengyeszerűsóget készítettem. Példaként említem csak meg, hogy számos csővel, szivattyúval stb. láttam el házunkat ós kertünket. Legnagyobb örömöm volt a ház ós a park folyamatos szópülése. Ez azonban — bár hasznos tevékenységnek bizonyult — nem elégített ki, tetterőmet más irányban szerettem volna hasznosítani. Az érthető, hogy egy olyan viszonylag kis helyen, mint Rorschach együtt Rorschacherberggel hamar felfigyelnek egy olyan valakire, aki évenként 20 ezer frankkal növeli adójával a község bevételét. Az exponált ház a parkkal, az a körülmény, hogy lovaskocsikkal, kocsisokkal, lovakkal érkeztünk, továbbá lényeges értékpapírokkal rendelkeztünk, a lakóknak az új urasággal szembeni kíváncsiságát első pillanattól kezdve kiváltotta (felkeltette). Csak az a körülmény fájt nekik, hogy Weinhalde tetején német zászló lengett, hiszen nem sokkal a 70-es háború után éppen Kelet-Svájc franciabarát volt. Amikor először megérkeztünk, és a kertész, a háziinas egy mozsárral durrogattak, a kedves svájciak fejcsóválva mondták: „Ugyan mire lövöldöznek ezek a poroszok ott fenn?" De aztán gyorsan kiderült, hogy velünk nagyon jól ki lehet Jönni. Egyik öcsém: Fritz Eichleiter (aki a villát és a parkot a mi ízlésünknek megfelelően berendezte és még hozzá is épített) az egyik szomszéddal perbe keveredett, amit ón kiegyezéssel megszüntettem. Ekkor mondták, hogy az új uraság a „Wihalde"-n Istennél egy szabad úr! Végülis a hazafias ünnepeken, jóléti intézményekben leadtuk adományunkat, ós közösségek alapításában ós létrehozásában személyes részt vállaltunk, akkor megolvadt a kedves svájci szív, és így nemsokára a Weinhalde-vllla az egész környék leglátogatottabb családi központjává vált. Ennek egyik váratlan jele volt, hogy 1878-ban díszpolgárrá választottak. Ettől kezdve választó és választható lettem. Aztán egész sereg tiszteletbeli megbízást kaptam, amely