Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

tanulásom viszont gyengébben ment, valószínűleg azért, mert akkori nyelvtanárunk (eredeti foglalkozás szerint: órásmester) — enyhén szólva — ellenszenves volt. Az Isten tartsa meg! A Polytechnikumban — az összes tanuló által hőnszeretett Prof. D. Leo rektorsága és a vallásos papfiú, Prof. Walter (géptan és ami hozzátartozott) tanítása idején — nem sikerült minden vonatkozásban megelégedést kivívnom, marosak azért sem, mert fiatal korom ellenére nem tudtam visszatartani magam, hogy részt ne vegyek aktívan a 48-as mozgalomban, sőt egy ideig a márciusi vívmányok megünneplésére alakult bizottságba delegáltak tagként. Gyermekkortól szabadgöndokodóként nevelkedve, izzó lelkes híveként a német egységnek, utáltam minden képmutatást és így korán kimondott ellenzékivé váltam, különösen az evangélikus, lutheránus szenteskedő irányzat ellen, és így nyíltan kl mertem nyilvánítani, hogy időmet sokkal jobb célokra fel tudom használni, minthogy vallástahítást hallgassak. Annak ellenére, hogy képességem volt mindenhez, ami a mechanikával kapcsolatban állt, és első évben a gépészprofesszor, Walter kedvence voltam, attól kezdve, hogy merészeltem a vallásórákat kerülni, piszkálgatni kezdett, sőt — miután politikailag szemtelen kölyöknek minősített — kimondottan gyűlölt. Ennek lett következménye pl. hogy megvonta az eddig élvezett tandíjmentességet (az oktatási eszközök ingyen használatát), amelyre gazdag augsburgl alapítványok szolgáltak. „Humánus" gondolkodására és eljárásmódjára a koronát azzal tette rá, hogy az abszolutóriumom (záróvizsgám) átlageredményét 0,75 helyett 0,74gyel zárta le, vagyis a legjobb helyett másodiknak sorol. Ezt persze csak Leo rektorsága Idején tehette meg. AZ 1848/49-es évek után ösztöndíjról szó nem lehetett, amely tény szegény szabadelvű apámat még jobban megdöbbentette, mint engem. Tanulmányaim utolsó évében egy minden szempontból ügyes diákkal ismerkedtem össze, személy szerint a fiatal Bernatzzal, a két éve elhunyt királyi építési főtanácsosnak a fiával, és vele megalapítottam annak az évnek márc. 18-án a már 50 éve fennálló „Clsaria" nevű testületet. Hogy éh már előzőleg is a politechnikumok titkos szövetségének buzgó tagja voltam, nem akarom tagadni, mert a Rektorátusnak szüksége volt ezt a tényt megismernie, hogy ti. a „valláslenézőben (?)" egyben egy nehéz bűnözőt láthasson. Fokozta a nehézséget, hogy zászlószínekül a fekete-piros-aranyat választottuk. Hát ez nem volt borszasztó? Persze ezeket a színeket titkoltuk a nyilvánosság előtt, hiszen a színek használatának jogát egészen a politechnikai hallgatókig bezárólag megtiltották. Mivel eléggé szegény voltam, tanulmányaim befejezése után gyorsan egy szerény állás után kellett néznem, és barátaimnak, a testületi élet kezdeti szenvedélyemnek búcsút kellett mondanom.