Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

Számos sikertelen fáradozás után kihasználtam gyakorlati tudásomat, és mivel fiatal mérnökként nem találtam állást, géplakatosként helyezkedtem el Erfurtban a Thürrlngial Vasút főműhelyében. Alig lakatoskodtam fél éven át, amikor az ottani gépmester egy véletlen folytán felfigyelt szerény személyemre, átnézte bizonyítványomat és góprajzalmat, és felvett rajzolóként a szerkesztési osztályába. Az a körülmény, hogy akkoriban volt feladata a Thürringiai Vasútnak a Weissonfelde-Leipzig, továbbá a Werrabahn és a Gera-Höfer vonalak megtervezésében, számtalan lehetőséget adott nekem a továbbképzésemre, elsősorban a hídépítésben és a vasszerkezetekben. Azonkívül eléggé alaposan megismertem a mozdonyópítés részleteit, hiszen főnököm, a későbbi főgépmester: Brandt azelőtt sok éven át Berlinben a Borsig cégnek egyik első mérnöke volt. Bizonyosan vasúti mérnök lettem volna, Hl. maradtam volna, ha az elszomorító színvakságom ezt meg nem akadályozta volna. Erfurtban 1851-55 között maradtam, ós vógülis a gépmester helyettese voltam. Közben kétszer katonai szolgálat miatt Augsburgba kellett mennem, első ízben 1852-ben, amikor a Prinz Carl Infanteriereglment (gyalogezred) közlegény-katonája lettem ós 8 napos szabadságom befejezése ellenére „katonai szabadságlevéllel" Erfurtba — áthelyezéssel — állásomba visszamehettem. A megnevezett igazolás (bizonyára a militarista jóindulatú érzelem unikuma) még mindig birtokomban van; ma már biztosan nem akadna a német hadseregben olyan százados, aki egy porosz városba szóló áthelyezést reszkírozna Bajorország közepéből, de még kevésbé egy olyan ezredparancsnok, aki ilyen dokumentumot aláírna. 1854-ben azonban már semmiféle manőverezés nem segített és be kellett vonulnom. Ekkor szeretett apám ós rokonaim rendkívüli módon fáradoztak, ós szabaddá vásároltak a 3 éves szolgálattól. A helyettem bevonuló rövid idő múlva meghalt, ós így én is „meghaltam" a katonai behívólista számára! Ebben az évben (1854) nagy kiállítást rendeztek Münchenben, amelyen véletlenül összeismerkedtem a Cramer-Klett igazgatójával, Ludwig Werder úrral (a Werder-pusKa feltalálójával). Egyébként ő apámat már évek óta ismerte. Werder úr arra biztatott, hogy a visszautazás során látogassam meg a CramerKlett-féle gyárat, amelyet saját maga akart megmutatni. A meghívást elfogadtam ós Werder szerződtetni kívánt ugyanott hídépítő mérnöknek. Ajánlatát azzal a feltétellel fogadtam el, hogy eddigi főnökömnek — akinek hálás voltam — ne legyen kifogása. Brandt nemcsak nem haragudott, hanem azt mondta, ha fia volnék, neki is azt tanácsolná, hogy ehhez a gyorsan fejlődő vállalathoz szerződjék. Szívesen voltam Thürringiában, és ezeket az éveket életem szép emlékei közé fogom mindig sorolni, hiszen fiatal szerelmem ével is ezek voltak. A megboldogult erfurti lelkész, Wundsch hat lánya közül egyiknek köszönhetem, mert annak ellenére, hogy alig 23 éves fiatalembernek éppen takarékosnak és szerénynek kellett lennie saját maga ellátására, már 1853 pünkösdjón eljegyeztük egymást.