Technikatörténeti szemle 20. (1993)

TANULMÁNYOK - Kiszely Gyula–Remport Zoltán: A kabolapolyánai kohász község szabályzata a XIX. század első felében

szerepe volt annak a körülménynek, hogy Kabolapolyána határában találtak a környéken legdúsabb vasércet, a falu nagykiterjedésű erdőségek középpontjában feküdt és ráadásul ott a vizienergia sem hiányzott. A vasgyártó részlegeket ugyanis oda telepítették, ahol a Szapurka folyó két forráspatakja egyesül és a mozgó szerkezetek működtetéséhez bőséges vizienergiát szolgáltat. A telep Máramarossziget ós az ország határa között feküdt, előbbitől kb. 25 km-re észak-északkeletre (3). A szabályzat kiadásának időpontjában (1822-ben) a kabolapolyánal vasmű negyven éves múltra tekinthetett vissza, ott tehát az együttélés szabályai ténylegesen már régen kialakulhattak. Nem lehet kétséges, hogy a szabályok írásba foglalása nagyrészben a már kialakult és éveken át folytatott gyakorlatot rögzítette ós bizonyára az volt a célja, hogy a szóbeli hagyományok félreértését, vagy félremagyarázását megakadályozza. A szabályzatot helybeli tisztviselő fogalmazta meg, német nyelven, annak kiadását azonban a máramarosi adminisztráció latin felirattal engedélyezte. A szabályzat a legmagasabb felügyelő szervnek a nagytekintélyű m.kir. kamarát jelöli meg, rangsorban azt követi a tekintetes m.kir máramarosi kamara, s ennek alárendeltje a helyi igazgatóság, „királyi hivatal" néven. A szabályzatból úgy tűnik, hogy ez a helyi irányító részleg nem tevékeny végrehajtó szervként működött, hanem hatóság szerepében jelent meg, háttérből az önkormányzati módszerekkel intézkedő választott tisztségviselőket irányította, s azok elsőfokú hatóságaként lépett fel. (4). A vasgyártó telep belső szervezetéről a rendszabályból alig tudunk meg valamit, csupán annyi nyilvánvaló, hogy az a szabályzat kiadásának időpontjában öt részlegből állt: a bányászatból, a nagyolvasztóból, a szénégető részlegből, a hámorokból és a szegkovács műhelyből, technikai felszereltségét pedig egy nagyolvasztó, két frissítő hámor, egy nyújtóhámor és a szegkovács műhely képezte. A telepeken foglalkoztatottak száma 75 fő körül volt, a falu lakosainak száma pedig 700 főre tehető, ennek azonban legfeljebb fele lakott a vasgyártó — vagy ahogy azt a szabályzat nevezi, a királyi (azaz kincstári) — lakótelepen. A kohász község lakosainak száma tehát 300 főre becsülhető (5). A község lakói kincstári házakban laktak, házaikhoz veteményes ós gyömölcsös kert is tartozott, azonkívül a községnek közös legelője is volt. A telkek és lakások adományozása a királyi hivatal hatáskörébe tartozott, a szabályzat szigorúan tiltotta azok adás-vételét, a közös legelő használatát pedig két istállós állat (tehén, ló) tartására korlátozta. A községet a tanács igazgatta, amely bíróból és az esküdtekből állt. Ezek tisztségeit választással töltötték be. A bírót három évre választották, meghatározott szertartás szerint. A királyi hivatal gondos mórlegeléssel, a