Technikatörténeti szemle 17. (1988-89)
TANULMÁNYOK - Tringli István: A Habsburg-monarchia központi bánya- és pénzverésügyi igazgatása 1713–1848
helyesebben a birodalmat összefogó uralkodóház támasztotta fel a partikularizmust és annak szerveit. Az 1564-es országmegosztás folyományaiból — habár I. Lipót alatt felhagytak ezzel a gyakorlattal — még Mária Teréziának is jutott mit felszámolni (8). Ily módon a bécsi udvari kamara nemhogy az egyes tartományi kamarák felett nem rendelkezhetett, hanem jó időre gyakorlatilag az innsbruckival és a grazival egyenrangúvá süllyedt, és ezek a kamarák látták el a hfflzzájuk tartozó bányakamarák igazgatását is. Ezek ismeretében nem lebecsülendő jelentőségű az a tény, hogy az udvari kamara a XVIII. századra végül megszerezte a kamarai igazgatás ágait, és tartományi szerveit maga alá tudta rendelni. Az udvari kamara, majd a bányakamara vizsgálata így kapja meg igazi jelentőségét, hiszen ezeken a szerveken kívül nem volt semmi közös a monarchia bányászatában. Az egységes, polgári bányajog megalkotására is csak a neoabszolutizmus alatt, 1854-ben került sor. Ha majd értékelni akarjuk a központi bánya- és pénzverésügyi igazgatás ténykedését 1848-ig, mindig szem előtt kell tartanunk ezt a tényt. Az udvari kamara felügyelete alatt Az addig egységes udvari kamara szakágankénti megosztására először 1714ben került sor. Ezután minden ügyet hovatartozásának megfelelően az újonnan felállított nyolc ügyosztály (Kameralhaubtkommission) valamelyikében kellett tárgyalni. A rendelet által felsorolt ügyosztályok közül a negyedik a bánya- és pénzverésügyi volt. Ezzel elindult az a folyamat, amely a kamara egész fennállása alatt több-kevesebb következetességgel megvalósult: ezen ügyek különkezelése. Mindegyik ügyosztály élén egy-egy főrendű tanácsos (báró vagy gróf) állott. Az ügyintézés szakszerűségét magának az ügyosztálynak a ténye biztosította. Az ügyosztályon belül nem történt további referenciák kiosztása. Az ügymenet még archaikus formákat mutatott. Az ügyosztály titkára olvasta fel az ügyet, a tanácsosok tárgyalása után az elnök megállapította a vita végeredményét. A kommissziók határozatát a kamaraelnök elé terjesztették, aki azt vagy maga elfogadta, vagy császári véglegesítésre terjesztette fel. Az ügyosztályok naponta üléseztek, az egész Hofkammer csak ritkán jött össze. Az ügy előkészítése így a titkár vállán nyugodott, akinek előadása szavazat-, ha nem döntésszámba ment, szavazati joggal ő maga azonban nem rendelkezett. A tanácsosok — ez még a rendi ügyintézés maradványa — méltóságuknál fogva mérlegelték az ügyet és döntöttek róla, egyébként csak ritkán foglalkoztak vele. A titkárnak kellett a határozatot végleges formába öntenie. Ettől csak abban az esetben tértek el, ha magyar, stájer, vagy tiroli ügyről volt szó. Ugyanis ezen ügyek vitelére az udvari kamarának külön referensei voltak. Ezek a referensek hivatalukban maradtak, az illető tartományok szakirányú ügyeinek tárgyalására a referenst is meg kellett hívni. A döntést végleges formába ilyenkor a referens öntötte (9). Az új rendszer azonban éppen az ellenkező célt érte el, mint amit vártak tőle. Az ügymenet csak jobban szétforgácsolódott, nem volt olyan szerv, amely teljes áttekintéssel bírt volna a kamerálékról 1717. december 30-án új utasítást kapott a kamara. Visszatértek bizonyos mértékig az „in pleno" ügyintézéshez az egység érdekében. Mint kiderült, a szakirányú referenciákra még nem érett
