Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán

Élelmiszer- és vegyipar 1714-ben 1720-ban — mészáros 41 30 — hentes 5 — — halász 13 4 — molnár 21 14 — pék, kalácssütő, ostyasütő 28 17 — cukrász — 3 — mézeskalácsos 3 — — sörfőző 5 1 — sajtkészítő — szappanos Szolgáltató ipar Egyéb kézműipar 10 7 128 76 vendéglős • 44 18 szakács 11 — kávés — 1 kéményseprő 2 — borbély 3 5 fürdős 6 2 gyógyszerész 2 1 sebész 2 9 bérkocsis, fuvaros 27 15 hajós 10 2 teherhordó 3 — 110 53 puskaporkészítő 1 — szitás 3 — szecskavágó 2 — könyvkötő 4 — kosárfonó 3 — fazekas 5 3 kártyakészítő 1 — kertész 12 6 31 9 (7) A XVIII. század első évtizedeiben a legnagyobb differenciálódás az élelmiszeres faipar területén következett be. Ezek az iparágak azonban a lakosság helyi szükségleteihez kötődtek, és a mesterek főként a mezőgazdasági tevékenységgel — szőlőműveléssel — foglalkozó polgárok igényeit igyekeztek kielégíteni. Leginkább a fém- és fémfeldolgozó ipar esett vissza, ahol az iparágak száma 1702 és 1714 között már 1/3 részével csökkent. Ez a technikai hanyatlás jele volt az egyébként gyorsan fejlődő, újjáépült városban. 1720-ban már csak 8 féle fémipart űztek. A bőriparban nem tapasztalható különösebb változás, a textil- és textilfeldolgozó ipar azonban éppen a kereskedők számának csökkenése miatt vesztett jelentőségéből. Mint az elmondottakból látszik, a budai kézműipart a XVII. század végétől a város újratelepülése, az élet megindulása lendítette előre. Ez az átalakulás azonban a feudális berendezkedés újjászervezése, a hierarchia kiépülése közben