Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - Károlyi Zsigmond: Lászlóffy Woldemár (1903–1984)

Aligha lehetne illőbb szavakat találni Dr. Lászlóffy Woldemár méltatása elé, mint neves spanyol orvos és tudomány-filozófus jelszóvá emelt ars poétikáját, vagy hazai tudománytörténészünk idézett szavait. Mert Lászlóffy nemcsak művésze, de filozófusa, vagy legalábbis azt metaszinten művelő tudója is volt szakmájának, akit Platón Erósza vezérelt. És különösen nem illene ide más, mert Lászlóffyról csak ilyen megközelítésben, szellemben és szinten szabad és lehet — és különösen itt: kell is — beszélni, úgy, ahogy ő szokta búcsúztatni jelentős kortársait, vagy megidézni a nagy elődöket. A nekrológ — több, mint az életrajz, vagy egy teljességre törekvő életműbemutatás. Igényesebb is: in specie aeternitatis — mélyebbre és magasabbra tör — a teljesebb igazságra: a maradandóság felé tájékozódik. Feszültségekkel teljes műfaj is ez, amelyet a maradandóság árama izzít át, a búcsúvétel megrendülését az egyszeri — és utolsó alkalom erkölcsi súlya is fokozza: a vigaszkeresés vágyát a vigasznyújtás kötelessége erősíti... Sok évtizedes, erősödő kapcsolatunkból (mert ki tudta volna magát hatása alól kivonni, aki maga is valami jobbat akart) magától értetődően adódó feladattá (sőt kötelességgé), vált, és örömmel vállalt szolgálatnak ígérkezett ez, mégis nehezen fogtam munkához a csak mozaik-töredékeket ígérő feljegyzések feldolgozásához... Életművének, pályájának bemutatásánál éppen egyéni sajátosságának feltárására és rögzítésére kell törekednünk, alkotói tevékenységének biobibliográfiai felsorjáztatásán túl — ez teszi teljessé az életmű bemutatását s erre teszek itt és most kísérletet. Lászlóffy tudatosan és otthonosan élt és mozgott a történelemben: az idő dimenziójában éppúgy mint a térben — hiszen maga is történelmi egyéniség volt: ezért tudott beszélni róla mindig olyan egyszerűen és magától értetődő közvetlenséggel (és ezért lett, a mindig is szívügyének tekintett tudomány- és technikatörténet miatt): a Technikatörténeti Szemle szerkesztőségének tagja, az induló lap egyik oszlopa ... Kolozsvárott született 1903. május 2-án, Kassán tanult és Sátoraljaújhelyen érettségizett a piaristák egész életére döntő hatású gimnáziumában. Mérnöki oklevelét, már menekült diákként Budapesten szerezte (1925). Utána tanársegéd ugyanitt Rohringer professzor mellett, miközben postgraduális tanulmányaival 1929-ben közgazdasági mérnöki oklevelet is nyert. A Pestmegyei Dunavölgyi Lecsapoló Társaságnál, annak hőskorában, töltötte szakmai gyakorlatát, amely tanársegédi munkájával együtt igen eredményes tanuló-gyakorló időnek bizonyult, s egész életpályáján sok segítséget nyújtott számára ez a Műegyetem oktatási rendjében évszázados szokássá vált indítás. Az Alma Materhez hasonlóan kedves emlékek fűzték, mint a különösen rátermett professzorhoz, a már említett Rohringer Sándorhoz, aki a kassai Kultúrmérnöki Hivatalból került a budapesti Műegyetemre. 1929-től az állami Vízügyi Szolgálat tagja, s a Vízrajzi Intézetben kapott beosztást. Egész életére meghatározóak lettek, s tovább mélyítették tapasztalatait, tágították látókörét: a nemzetközi Duna-szervezetek számára itt készített tanulmányok, amelyekhez mindig a feladatok, teendők gondos meghatározásával, elemző felmérésével fogott. Itt készítette első és alapvető Duna-hidrológiai tanulmányait: a Nemzetközi Dunabizottság és a Duna Állandó Vízügyi Bizottsága (a CID és a Cred) számára, melyek (utóbb) e nemzetközi testületek hiva-