Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - Károlyi Zsigmond: Lászlóffy Woldemár (1903–1984)

talos nyelvén, franciául is ismételten megjelenve — nevét, szakmai körökben, szinte egy csapásra közismertté tették. 1930-ban ugyancsak egész pályájában meghatározó, sőt a hazai hidrológia fejlődésében is szerephez jutott, s általános tudományszervezési jelentőségűvé vált írással jelentkezett, amelyben a hidrológia feladatait és a hazai hidrológiai adatszolgáltatás helyzetét vetette egybe. Sajó Elemér, aki nem a pozícióit védő csáklyás, hanem a haladást szolgáló, a fiatal tehetségek kibontakozását segítő, hivatott vezető volt: felvetett gondolatai alapján bízta meg a Vízrajzi-Évkönyv újjászervezésével — átszervezésével, amely munka végül is az egész Vízrajzi Szolgálat újjászervezését: adatgyűjtési és feldolgozási rendszerének, mércehálózatának teljes megújítását kívánta. Lászlóffy a kívülállók számára talán egyszerű és szürkének látszó feladatát: jelentőségének, hatásának és összefüggéseinek tudatában maximális körültekintéssel oldotta meg: 13 más — természetesen főleg dunai — ország gyakorlatának és hasonló kiadványainak gondos összehasonlító elemzése alapján és a legélenjáróbb országok munkáját is tekintetbe véve: olyan szinten, mely önmagában is öregbítette a nem kis történelmi múltú magyar vízrajzi szolgálat tekintélyét és szakmai hírét a világban. Már pályakezdésének, életútjának e legelső szakaszait is újrajárva: feleletet kapunk egyéniségének, lelkierejének, kiegyensúlyozott józanságának és hívő optimizmusának, felelős írástudói bölcsességének szinte minden titkára, kérdőjelére. Miként maga is hitte és vallotta — (s ez: a szülői ház, az iskola, a pályakezdés együttesének adománya) — életpályájának, minden későbbi mostohasága ellenére is sebezhetetlenné tette, szinte a „sors kegyeltje volt", tudása, tájékozottsága egyre keményebb, nehezebb feladatokon csiszolódott, míg a feladatok megoldásában, önmagában rejlő és jutalmazó sikerélményei — újabb és egyre nehezebb feladatok vállalására: csak egy teljes szellemi éberségben és egy tevékeny élet gyakorlati tapasztalatainak lendületében vállalható és megoldható — újabb feladatokra és feladatvállalásokra készítették elő — és készítették fel. A Vízügyi Szolgálat rátermett vezetője Sajó Elemér, 1931-ben rábízta az FM Vízügyi Műszaki Főosztálya könyvtárának a vezetését és ő (talán ekkor szerezte tüdőbaját?) az ósdi, rendezetlen és használhatatlan hivatali segédkönyvtárat „Vízügyi Könyvtár" néven az egész „Vízügyi Szolgálat" (egyre felelősségteljesebbé váló) munkájának hasznos és nélkülözhetetlen „információs bázisává" fejlesztette. Hasonló, szinte már tudományszervezési koncepció jegyében kapcsolódott be — még 1932-ben — a Vízügyi Közlemények szerkesztésének munkájába is, ahol a másutt is meglehetősen elhanyagolt „Szakirodalom" rovat állandósításával és vezetésével szolgálta a szakmai információcserét, majd rövidesen^ nemzetközi kapcsolatok kiépítését. Ezen törekvéseit természetesen csak — már magasabb poszton — 1946-tól sikerült megvalósítania, csendben és szinte észrevétlenül, de a legaktuálisabb időpontban, hogy a VK-t nemzetközi szintűvé vált tanulmányainak több világnyelven közölt bő tartalmi kivonatai révén nemzetközien csereképes intézeti kiadvánnyá fejlessze. Ekkorra: egyre növekvő tájékozottsága és bővülő látóköre (nemkülönben csodálatos memóriája) révén: az általa felépített Vízügyi Könyvtárra támaszkodva és az ugyancsak általa kifejlesztett VK segítségével — minden körülmény és adottság szinte predesztinálta, hogy egymaga lássa el a Vízügyi Szolgálat (elsősorban a legfelső vezetés) információs központjának a szerepét.