Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Ifj. Bartha Lajos: A legrégebbi magyarországi alapmeridiánok történetéhez

kérdés rövid összefoglalása, Ezt annál kevésbé tartom feleslegesnek, mivel a null-meridiánok történetének alig van magyar nyelvű irodalma. (Wodetzky, 1913., Witauschek, 1934.) Előre kell bocsátanunk a következőket: a földrajzi hosszúság meghatározása — voltaképpen a hosszúság különbség mérése — időmérésre visszavezethető csillagászati feladat. (Eltekintve a közvetlen távolságméréseken alapuló meghatározásoktól, amelyeket mindenkor kisebb jelentőségűnek tartottak.) A hellenisztikus ókortól a távcső feltalálásig (1609) a hosszúság különbségek mérésére gyakorlatilag csak a hold-, ritkábban a napfogyatkozások két helyen végzett egyidejű észlelése kínálkozott. Az észlelés és időmérés pontatlanságai miatt ezek a meghatározások eléggé durvák voltak. (Részletesebben: Fleck, 1979.) A távcső alkalmazása tette lehetővé a Jupiter holdjaival, valamint a csillagfedések útján végzett méréseket; továbbá korábban alkalmazták már a hold-delelések és Hold—csillag együttállások módszerét. (Wolf, I.) A pontos hosszúságmeghatározásokat azonban a megbízható, másodpercre leolvasható órák elterjedése tette lehetővé, a XVII. sz. végétől. Nagy lépést jelentett a múlt század közepén a távíró alkalmazása, amely egyúttal bizonyos mértékig függetlenítette a méréseket a közvetlen csillagászati észlelésektől. (Bartha, 1979.) Az ókortól a múlt század végéig a jelentősebb csillagvizsgálók a saját helyi idejükre, vagyis ami ezzel azonos, a saját meridiánjukra vonatkoztatva végezték észleléseiket. A jelentősebb obszervatóriumokban, sokéves, évtizedes észlelési sorozatából összeállított táblázatok (a Nap, a bolygók és a Hold helyzetéről) természetszerűleg erre a saját-meridiánra vonatkoztak. Ezért a tekintélyesebb észlel őhelyek, saját adatsoraikkal önkéntelenül is kialakítottak néhány nemzetközileg is elismert csillagászati kezdőmeridiánt. Ezzel szemben a Föld térképi ábra-: zolásánál más, gyakorlati célok érvényesültek. Fontos szempontnak tartották, hogy a kezdő délkör ne szelje át az ábrázolt területet (földrészt), és a hosszúsági körök számozása folyamatos legyen. Ezért a földrajzi kezdőmeridiánokat lehetőleg a térkép szélén húzták meg, így a fokosztás számértéke pl. nyugatról kelet felé megszakítatlanul növekedhetett, nem kellett ugyanazt a számértéket keleten és nyugat felé ismételni. Valószínű azonban, hogy már az ókorban is a ténylegesen meghatározott asztronómiai meridiánokból vezették le a geográfiai meridiánt. Bár a „kiindulási alappont" kijelölésének nyomaival szinte már az első földkép-ábrázolásoknál találkozhatunk, de a mai értelemben vette kezdőmeridián — úgy látszik — a csillagászati észlelések fejlődésével, ill. az első tudatosan szerkesztett térképvetületekkel együtt jelenik meg. (Witauschek, 1934.) Az ókor legjelentősebb — névszerint ismert — észlelőcsillagásza, Hipparchosz az i.e. II. sz. derekán megfigyeléseit a rhodoszi délkörre vonatkoztatva állította össze. (Berger, 1869.) Térképészeti szempontból az első biztos adat az i.sz. 100 körüli évekből, Türoszi Marinus nevéhez fűződik. Marinus tulajdonképpen ugyancsak a rhodoszi délkörből indult ki, de a térképszerkesztésben zavarólag hatott, hogy ez a délkör mintegy ketté osztotta az akkor ismert „lakott világ"-ot, az Oikumenét. Ezért a kezdő délkört Európa nyugati partjain túl, az Atlanti-óceánban fekvő „Szerencsés szigetek" (Insulae Fortunatae) legnyugatabbikán át fektette. Ezt a rendszert vette át az ókori geográfia és asztronómia nagy összegezője, Cladius Ptolemáiosz, i.sz. 150 körül. Ptolemáiosz ténylegesen az alexandriai meridiánt tekintette alapvonalnak, és ehhez viszonyítva jelölte ki a Szerencsés szi-