Technikatörténeti szemle 9. (1977)

A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉK AZ EMBERI MŰVELŐDÉSBEN című konferencián Budapesten 1976. április 27–30-án elhangzott előadások I. rész - Bíró G.: A mérés szerepe a klasszikus fizika történetében

tileg betáplált tulajdonság lenne a gravitáció. Azt pedig, hogy a gravitáció távolba hasson, közvetítő nélkül, vákuumon át, olyan abszurditásnak tartja, hogy alig hiszi, hogy valaha valaki elfogadná ezt a nézetet. Ugyanakkor a newtonianusok, akik — a kartezianizmussal szemben — határozottan empiristáknak, a mérő-fizika híveinek és szélsőségesen annak tekintik magukat: kétszeres értelemben is objektivizálják a nemtoni erőfelfogást: önálló objektív létezőnek tekintik az erőt, ami csak matematikai leírás Newtonnál; és objektivizálják a hatásterjedés mechanizmusra vonatkozó newtoni feltételezés hiányát, mint a hatásterjedés hiányát. És így jutnak el a távolhatás, a pillanatszerűén, közvetítő nélküli hatásterjedés feltételezéséhez. A newtonianusok a kartéziánus modellekkel szemben, mint nem mérhető mennyiségek feltételezése ellen vitatkoznak. Szélsőséges célkitűzésük önmaga ellentétébe csap át: a gravitáció náluk az anyag feltételezett őstulajdonsága lesz és a távolhatás feltételezése ugyanúgy nem-mérhető modell, mint a kartéziánus örvényelmélet. A távolhatás, mint anyagi közvetítő nélküli hatásterjedés, negatív tárgyi modell, idealisztikus tendenciájú modell. A távolhatás koncepció pedig hosszú évtizedekre uralkodó álláspont lesz a fizikában. A Faraday—Maxwell féle elektromágnességtan kidolgozása után is csak nehezen tör utat a fizikában a közelhatás koncepció. Az eddigiekben áttekintett történeti út logikai szkémája körülbelül a következő. A filozófiától, a skolasztikus filozófiától önállósuló fizika legfőbb új kutatási eszköze a kísérletezés, a mérés. A 18. sz.-i tanítványok szerint olyannyira csak a mérési eredményekben szabad bízni, hogy ha a mérési eredmények nem tartalmaznak állítást pl. a hatásterjedés mechanizmusáról, akkor a hatásterjedésnek nincs is mechanizmusa: távolbahatás van. A másik tudománytörténeti szituáció — amit a mérés aspektusából — rekonstruálni szándékozunk: a klasszikus fizika hatókörének áttörése, a modern fizika kialakulásának időszaka. A 19. sz. végére a klasszikus newtoni fizika kész, lezárt rendszernek tűnt. Bár már a klasszikus keretek közt jelentkezett a newtoni rendszer bírálata — gondolunk elsősorban Mach fellépésére, de ezek a bírálatok is termékeny talajra a tudományban csak akkor találtak, amikor rendre felmerültek a klasszikus fizikával nem értelmezhető kísérleti tények. A klasszikus fizika általánosítási szintjét áttörő századforduló korabeli kísérleti tények új elméleti szint megalkotására inspirálnak. A relativitáselmélet, de még inkább a kvantumelmélet döntő szakítást jelent a klasszikus fizikával. A kvantumelmélet ad hoc feltevések (kvantáltság — Planck, Einstein, Bohr), merész analógiák (de Broglie) matematikai általánosításaként (Schrödinger, Heisenberg) születik meg. Bohr sikeres, de érthetetlen kvantumfeltételeitől a még sikeresebb, de még kevésbé érthető operátor- és mátrixkalkulusig olyan út vezet, amely követelőén előírja a nagyhatóképességű, de fizikai tartalmában tisztázatlan matematikai apparátus állandó kísérleti ellenőrzését. A fizikatörténet ezen időszakában — nem utolsósorban a machizmus hatása alatt — minden korábbinál átfogóbban válik uralkodóvá a fenomenológizmus. A fizikai kutatásnak szinte mottójává válik, hogy „csak az létezik, ami mérhető". Ez az állítás csak első pillanatban tűnik korrektnek. Ha következetesen értelmezzük, teljes