Technikatörténeti szemle 8. (1975-76)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: Huszár Mátyás szerepe a Körösök szabályozásában

Ez a vízhasználat-vízhasznosítás nem korlátozódott az ősi malomjog és halászati jog gyakorlására, majd e joggyakorlat feltételeinek a változó vizrajzi viszonyok közötti biztosítására. A török kor a középponti igazgatás megszűnésével és az általános létbizonytalansággal kétirányú változást is hozott: az ősi fok-gazdálkodás fegyelme meglazult s a korábbi létesítmények karbantartása megszűnt, ugyanakkor pedig elszaporodtak az engedély nélkül épült malmok és malomgátak, valamint a halászati célú rekesztések. Egyre-másra készítették a halászhelyek, halasok, kenderáztatók megtöltését, vagy a rétek, legelők öntözését szolgáló mesterséges kiszakadásokat, a "foko- 1 kat", amelyeket Ásásnak, Ásványnak vagy Kanálisnak stb. neveztek. De épültek kisebb-nagyobb malom- és egyéb csatornák is, főleg tutajozás, vagy az egyes települések közti közlekedés, majd a XVIII. sz.-tól lecsapolás érdekében is. (Az előbbieket hajó-utnak, átaljárónak is nevezték.) Huszár térképén mindenütt látható a nyoma az ilyen létesítményeknek, vagy folyamatban levő munkálatoknak. A vizeknek ez a használata, mondhatni: minden áron való használata a viz szétvezetésével és visszatartásával járt és csökkentette a folyók mederfenntartó erejét, siettette a mocsárvilág terjedésének természetes folyamatát. A XVIII. sz. derekától kezdve épülő lecsapoló csatornák ezzel a tendenciával: az elszabadult természeti erők hatalmával szemben, már szinte tehetetlennek bizonyultak. Az ilyen rövidlátás a technika történetének egyik állandóan visszatérő mozzanata: az a vízhasználat, amely korábban alkalmazkodást a természeti adottságokhoz, a lehetőségek ésszerű hasznosítását jelentette - túlzásaival a természeti erők elhatalmasodása előtt nyitott utat. Ezzel pedig nemcsak a gazdasági fejlődés lehetőségeit - vagyis a kor viszonyai által sürgetett szántóföldi árutermelés terjedését - veszélyeztette, hanem helyenként már a gazdasági élet fennmaradását is kérdésessé tette. Huszár Mátyásnak a XIX. század eleji állapotokat rögzitő térképei arról tanúskodnak, hogy az az ártéri gazdálkodás, amelyet ez Ideig legrészletesebben a Közép-Tiszavidéken ismertünk meg, a Körösök völgyére Is jellemzőnek tekinthető. Az ártéri gazdálkodás vázolt körülményei között pedig a kezdeti vizszabályozások nemcsak szükségszerűen korlátozottak, hanem lényegében eredménytelenek is maradtak. Ezért volt szükség rendszeres szabályozásra és a rendszeres szabályozás uj elveire, amelyeket először Huszár fogalmazott meg. Ennek kettős alapelve egyrészt a vizfolyások összpontosítása (a vízhasználatokat szolgáló fokok, kiágazások, valamint árvízi kitörések elzárásával), másrészt pedig a vizek lefolyásának meggyorsítása volt. (Megvalósításukat többféle eszköz szolgálta az egyszerű átvágástól kezdve, az övcsatorna jellegű uj mederig, amely - pl. a Berettyó esetében - a medence szélén vitte a vizeket a befogadóba.) A hagyományos és a születő gazdasági tevékenység érdekellentétei alapján érthető, hogy az uj szabályozási törekvések heves ellenállást váltottak ki a vízhasználatokban érdekeltek körében. A szokásjog természetesen az utóbblakat támogatta. így történhetett, hogy Békés vármegye, területeinek veszélyeztettségére hivatkozva, hiába kérte a tiszadobi töltés építését: "mivel a Tiszának nagy része a Hortobágyon át Szabolcs vármegyében nagy kitöntéseket okozva a Berettyóba folyik és annak Sárrétjében megfeneklett vizét táplálja, sőt . a Nagykörösbe is ömölvén, annak kitöntéseit növeli - a Tisza kiöntései a Hortobágyban az utóbbi meder áttöltésével megakadályoztassanak." Debrecen városának még évtizedekig sikerült megakadályoznia a munka megkezdését - ősi jogon gyakorolt vízhasználatai érdekében: "nagy kiterjedésű legelői és állatállománya részére, másrészt pedig a Hortobágyon lévő s királyi adomány mellett birt vámos-hidja és vízimalma miatt." (Emellett, bár erről az indoklás megfeledkezett, jelentős jövedelmi forrása volt a városnak a hortobágyi halászat is.)