Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

TANULMÁNYOK - Komlós Sándor: A textiltisztítás története

viszonyok adott szintje is hozzájárult. Hangsúlyt kapott a ruhák kikészítése, fehérítése, amely mind a luxusszámba menő öltözködés velejárója volt. A háztartás ruhaállományára, a tisztítás, mosás gyakoriságára lehet következtetni, ha tekintetbe vesszük, hogy egy 8 hetenként végzett, ún. közepes mosás mit foglal magában. Korabeli feljegyzések szerint, egy, két alkalmazottal rendelkező házaspár 40 inget, 9 ágytakarót (lepedőt), 12 asztalterítőt (abroszt), 16 törülközőt, 72 szalvétát, ezenkívül zsebkendőket, kötényeket, alsó fehérneműket, harisnyákat stb. mosatott. Nem változott ugyanakkor alapvetően a mosószer, amely már az ókorban is ismert különféle lúgok köréből származott. Készítették ezt hamuzsírból (káliumkarbonát), fahamuból (pottache), szódából, melyből zsírok hozzáadásával szappant főztek. Az 1500-as években számottevő kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le e cikkekből az észak-európai kikötőkben. Mai szemmel nézve elég nagy értéket képviseltek ezek a tisztítószerek, hiszen előállításuk nehézkes, körülményes volt. A szódát hosszú ideig csak természetes formában, vizek hordalékából nyerték. A növényekből előállított szódának a 18. századig volt nagy jelentősége. Az ún. barilla különösen kedvelt volt. Ezt a spanyol partokon állították elő. Ismerték a középkorban a boraxot, ós szívesen használták finomabb. fehérneműhöz, selyemhez, gyapjúhoz. Nyers boraxot hoztak a tibeti sóstavakból (Tinkal), és Kaliforniából, Indiából, majd a 19. sz. végétől a chilei Minenből. A mosószergyártás alapanyagainak beszerzése sok nehézségbe ütközött, a közlekedés kezdetleges viszonyai miatt az ellátás nem volt egyenletes, emiatt sokba is került. Intézményes mosószer-ellátás egészen a 19. századig nem volt, a szappant mindenki otthon, saját háztartásában főzte. Takarékoskodni kellett tehát vele, s így került sor burgonya és gesztenye kivonatok használatára, amelyek tisztító hatását felismerték. Nemcsak a mosószer készítése, a mosás is a házimunkák körébe tartozott — hasonlóan a fonás- és szövéshez. Tipikusan női munka volt ez a középkorban. 1387-ben Frankfurt am Main-ban már említés történik a Weschir-ről. Ritkábban mostak, mint manapság, s így előfordult, hogy a nagymosáshoz a háziasszony és szolgái kevésnek bizonyultak. Eyen esetekben vették igénybe hivatalos mosónőket. Techel háztartási könyvében (1507—1517) előfordul egy mosási számla, melyből kitűnik, hogy a számlatulajdonos 5 mosónőt foglalkoztatott. Ebben az időben már gyakran kiadták a ruhát mosásra. A bórmosónők tevékenységét néhol a helyi hatóságok is szabályokba foglalták, bár a bérmunkában végzett mosás egészen a múlt századig nem tartozott a céhbeli kézművességek közé. Ez a szakma nem volt tagja a szigorú céhrendszernek. Ami a mosás technikáját illeti, következtetéseink vannak arról, hogy a mosónők már nem köveken, hanem deszkán mostak. Ezt vagy a megbízó házában, telkén, vagy a külön e célra létesített mosó-, szárító helyiségben végezték, de előfordult a kettő kombinációja is. Irodalmi forrásokból tudjuk, hogy kisebb ipari üzemek már a 15. sz.-ban voltak, ezek mosási, esetleg fehérítési megbízásokat vállaltak, hiszen a mosónők általában vászonáruk fehérítésével is foglalkoztak. Érdekes megemlíteni, hogy Nürnbergben a középkorban az ipari ruhamosást szabad művészetnek tekintették. Ezt bárki vállalhatta, a céhtörvények egyéb iparokban ismeretes megkötöttségei itt nem érvényesültek. Kissé a régi, római mosodákra emlékeztetet a középkori kolostori mosoda, amely ellentétben az általános gyakorlattal, zárt épületben van elhelyezve. Várakban és kolostorokban találjuk az ún. mosóházakat. Ilyen működött a szentgalleni