Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

TANULMÁNYOK - Komlós Sándor: A textiltisztítás története

kolostorban is, melynek alapterülete 42 m

2

, s egy lakószobával áll összeköttetésben. Ebből levonható az a következtetés, hogy a mosást nem feltétlenül — vagy nem kizárólag — a kolostor lakói végezték. A mosást végzők neve — az ugyancsak Rómára emlékeztető — fulloneS volt. Nem tudjuk pontosan, hol és mikor kezdtek el ruhát keményíteni, de az bizonyított, hogy 1553-ban I. Erzsébet angol királynő udvarában egy hollandnő — Dingeen van der Plasse — kiválóan értett a keményítés tudományához. Ennek oktatásával is foglalkozott, nem is csekély díjazásért, óránként 5 font tandíj ellenében. Egyre általánosabb divattá vált ezután a keményítés, és különösen a gallérokatkeményítették előszeretettel a 16. és 17. században. Talán ez a legfeltűnőbb változás a textilmosás, kikészítés technológiájában, mert egyébként a mosási eljárás gyakorlatilag változatlan hosszú időn keresztül. Emi ítésre méltó a középkor kezdetén megjelent mosási forma, az un. mosóhajó. Ez a szabadban végzett mosás egy változata volt, amikor a folyóra lehorgonyzott hajót alkalmassá tették a mosáshoz, s azt bárki igénybe vehette csekély használati díj lefizetése ellenében. Nem igen változtak a mosás segédeszközei. Már a 10. században ismerték és használták a fasúlykot (Wescinpluil), s ezt használták — a 15—16. századból ránkmaradt festmények bizonysága szerint évszázadokkal később is. A ruhát szabad vízben, tavakban, folyókban — ritkábban zárt helyiségben kádakban — dörzsöléssel, nyomkodással mosták tisztára. Adva volt tehát az alapos öblítés lehetősége, ezenkívül kékítettek, s a ruhát csavarás után füvön vagy vásznon (a nap fehérítő hatásának kitéve) szárították. A meleg vízben végzett mosás hosszú ideig nem volt általános, csak feltételezhető, hogy rendszeres használatuk a kolostorok mosóházaiban kezdődött meg. Aztatás, forrázás, főzés alkalmazásáról a 17. századból tudunk. Ezzel nagyjából cgyidőben történtek próbálkozások e nehéz és hosszadalmas fizikai munka megkönnyítésére, a mosás gépesítésére. Természetcsen nem a háztartások keretein belül, hanem olyan iparosok részére, akik iparszerűen űzték a textíliák kikészítését, mosását, festését, fehérítését. Kartonnyomók számára szerkesztette meg 1691-ben Tyzacke Angliában az első mosógépet, melynek nyomát találjuk a szabadalmi regiszterben. A főzőfazék szolgált mintául az 1700 körül kifejlesztett ruhagőzölő berendezéseknek. Ez az első időben fűzfavesszőből készült kosár volt, melyet a főzőfazékra helyeztek, s a kosár perforált alján át felhatolt a gőz a kosárban levő ruhákba. Chaptal 1799-ben készítette el gőzölő berendezését, amely a kor technikai szintjét tekintve meglehetősen fejlett konstrukciónak volt nevezhető. Alkalmazási területe: új textíliák fehérítése, és a szennyes ruha tisztítása. Meg kell még említeni a kallózómalmot, melyet ugyan nem textiltisztításra készítettek, de e célra is sikerrel használtak. Páduában a Ki. században elterjedten használták, ábrázolása azonban kicsit későbbről, 1607-ből maradt ránk. E géppel új szöveteket mostak, kallóztak, ezenkívül ruhákat tisztítottak. Ezt különböző irodalmi források támasztják alá. Általában ezek a műveletek szoros összefüggésben voltak, és fogalmi elhatárolásuk nem volt világos. Luther idejében pl. a kallózás és mosás nagyjából azonos művelet volt, ezt bibliai fordításból tudjuk. (Királyok könyve: II. könyv, 18. fejezet, 17. vers.) A ruha mechanikai erővel történő tisztításának első próbálkozásai közé tartozik a mosókerék, melyet álló, vagy folyóvízbe tettek, és kézierővel hajtották meg. E szerkezetre az első utalást 1802-ből, Angliában találjuk, de az akkori viszonyokhoz mérten elég rövid idő — néhány évtized — alatt elterjedt a kontinensen is.