Technikatörténeti szemle 4. (1967)
TANULMÁNYOK - Rácz István–Soós Imre–Szőkefalvi-Nagy Zoltán: Timsógyártás Magyarországon a XVIII. Században
A kihűlési idő eltelte után a kristályok felett visszamaradt oldatot, az ún. anyalúgot leöntötték, s később ismét bepárolták. Ha azonban azt tapasztaltak, hogy a kapott timsókristályok nem fehérek, hanem zöldes, sárgás színűek, tudták, hogy az anyalúgban már nagyon sok idegen só gyűlt össze. Ezt már nem lehetett használni, mert a kristályosítás alkalmával ezek az idegen sók is kikristályosodhattak. Közülük főleg a vassók jelentettek kellemetlen szennyezést. A timsó kristályokat úgy emelték ki, hogy a kristályosító kád abroncsait leverték, ezáltal a kád dongái szétestek. Máshol kúp alakú edényeket készítettek, amikből az edény szétfeszítése nélkül ki lehetett verni a kikristályosodott maszszát. Ezután a timsót tölgyfavályúban hideg vízzel megmosták és kefével eltávolították róla a rárakódott szennyezéseket. A nyers timsó rendszerint még sok szennyezést tartalmazott, ezért újabb kristályosításnak, tisztításnak vetették alá. Ezt a műveletet az akkori hazai szóhasználat szerint „lajterozás"-nak nevezték (láutern = tisztítani, finomítani). A „lajterozó vagy timsót tisztázó kamrában", ólomkatlanban 60 súlyszázalékos forróvizes timsóoldatot készítettek, tehát hígabb oldat keletkezett, mint amilyet a hutában állítottak elő. A katlanból kikerülő forró timsóoldatot ugyanolyan edényekben kristályosították ki, mint amilyenekben a nyers timsót termelték. Minthogy azonban ez az oldat hígabb volt, a kristályosításra is jóval több időt, rendszerint 8—10 napot szántak. Ha a lajterozással kapott termék sem felelt meg a követelményeknek, az anyagot újra lajterozták. A timsógyárban kapott terméket akkor tartották jónak, ha megfelelt a világszínvonalat jelentő tolfai timsónak. Ez csaknem színtelen, egészen kis menynyiségben rózsaszínű volt. A termék használhatóságát elsősorban az határozta meg, mennyi vasat tartalmaz, a festési eljárások ugyanis különösen érzékenyek voltak a vasra. A parádi Hagymás völgyi timsógyárnak különösen sok munkát jelentett, hogy terméke megfeleljen a követelményeknek. A vas eltávolítására sokféle eljárást ismertek. A legegyszerűbb volt a pörkölt kőzet hosszas érlelése a kioldás előtt, vagy az oldatnak a levegőn való tárolása. Ekkor ugyanis a vas (Il)-szulfát vas (Ill)-szulf áttá oxidálódott, s a rosszul oldódó vegyület kicsapódott az oldatból. A kristályosítás során túlnyomórészt ezek a kivált vassók szolgáltatták a mechanikai szennyezést. Az egészen finoman eloszlott kolloidális vas (Hl)-szulf átot rendszerint finom agyaggal távolították el. Párádon, mint Orczy báró egy 1792-es rendeletéből tudjuk, ugyancsak agyaggal próbálkoztak: „A mi timsótermékünk külsőleg már egészen hasonló a rómaihoz. Hogy belső minőség tekintetében is ahhoz tegyük hasonlóvá, ki kellene választani belőle az alig észrevehető vasrészecskéit. Ezt úgy lehetne a legkönnyebben elérni, ha a közelben tiszta fehér agyagot lehetne találni. A hámoros úr ezért gyűjtsön össze a környéken minden agyagféleséget s jelölje meg mindegyiknek lelőhelyét. 25 A végső kristályosításkor a vas (III) vegyületek (rossz oldhatóságuk miatt) zavaróak, ezzel szemben kisebb mennyiségű vasgálic nem befolyásolja a timsó leválását. Ezért szokás volt a végső kristályosítás előtt a vasvegyületeket vas (II)25 Uo., Alumin. Hagymás. 6. 1792.
