Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)

A 20.századról - Misóczki Lajos: Turizmus a Rákosi rendszerben

üdülőhelyet. Ugyanezen újság július 17-i közleményéből az is kiderül, hogy az üdülőkben „még mindig csak a naplopók és nem a munkások" nyaraltak. 1946- 1947-ben az újraszerveződő idegenforgalmunk két erőssége, a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) és a Magyar Turista Egyesület (MTE) is talpra állt. Ám a többnyire saját tagjai által helyreállított menedékházakat és különféle létesítményeket ezek az egyesületek nem tarthatták meg. Ugyanis 1946 nyarán Rajk László belügyminiszter fasisztának minősítette a két egyesületet, létesítményeiket elkoboztatta, majd feloszlatta őket. Miközben a párt diktatórikus vonásai már ilyen, nem kifejezetten politikai téren is megjelentek — noha még a polgári demokrácia jegyeit tükrözte a kormányzati gyakorlat — egyrészt a turisztikát visszafogta, másrészt felemás módon a „hivatásos" turisztika és idegenforgalom állami megszervezéséhez látott. A turizmus fővárosi fejlesztésével párhuzamosan a kormány a vidék idegenforgalmának pártfogásáról döntött. Ezt hangsúlyozta 1946. augusztus 21-én, a Mátraházán rendezett Idegenforgalmi Napon Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter és Tardi Nándor, az újjászervezett Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal (OMIH) igazgatója is. Tardi kijelentette: „Már létezik szerény külföldi idegenforgalom, a hangsúly azonban a belső idegenforgalmon van, amelyben benne foglaltatik a vidék forgalma". Ezt a hivatalos álláspontot az is megerősítette, hogy Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter ünnepélyesen megnyitotta a helyreállított mátraházi MAV-üdülőt. 1947- 1948-tól a vendéglátás kulcshelyei fokozatosan állami kézbe kerültek. 1948 májusától hozzáfogtak Budapest, később a vidék legnagyobb szállóinak államosításához, és belőlük megalapították az Állami Szállodák Üzletigazgatóságát, decembertől pedig a Szállodaipari Nemzeti Vállalatot, amelyeket a Közlekedésügyi Minisztérium fennhatósága alá rendeltek. A cukrászdákat 1948—1950 között államosították. Valamennyit a Cukrászipari Egyesülés vette kézbe. Az utóbbiak a Belkereskedelmi Minisztérium alá kerültek. 1948. november 19-én a MÁV Konzum és resti egységeiből megszervezték az Utasellátó Nemzeti Vállalatot (neve 1949-től Utasellátó Vállalat). 1949-ben létrejött a Turistaházakat Kezelő Nemzeti Vállalat is. 1949. január 21-én 38 budapesti étterem, kávéház, büfé és bár államosításával a Községi Élelmezési Vállalat, ebből pedig az Élelmezési Nemzeti Vállalat alakult meg. Utóda 1950. január l-jén a Szállodaipari Nemzeti Vállalat lett, amelyet az Élelmezési Nemzeti Vállalattal egyesítve Szállodai és Élelmezési Kereskedelmi Központtá szerveztek. Az 1945—1950 közötti államosítással felszámolták a vendéglátásban a magántulajdont, ezzel párhuzamosan erős központosítás kezdődött el, vagy ahogy az akkori politikai zsargon mondta: lerakták a szocialista vendéglátás tárgyi alapjait. Mindez azonban nem volt más, mint szétverték a vendéglátás és idegenforgalom tárgyi feltételeit. A háború után nem volt számottevő belső idegenforgalom. Hiányzott az utazási kedv, hiszen alig volt család, amelyben nem gyászoltak háborúban elesett vagy elhurcolt, az ostrom és a bombázások idején elhunyt hozzátartozót. Kevés embernek kerekedett kedve kirándulni, utazgatni a rommá vált országban. Az utazást, kirándulást alapvetően visszafogta a kijárási tilalom is, amelyet a megszálló katonaság egyes körzetekben és Budapesten 1946. augusztus 5-ig fenntartott. Az élelmiszerhiány oldására a kormány 1946. július 27-én bevezette az élelmiszer-jegyrendszert. (A százezer számra utazó „batyuzókat" nem teldnthettük országjáró kirándulóknak.) Mindezen felül még a tomboló infláció a turizmust