Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)
Dr. Belitzky János: Előszó
Oknyomozó történetről beszélni manapság nem „divat". Ma, ha történetet írunk, a művelődési, gazdasági, társadalmi, művészeti, politikai és egyéb tényezők szemmeltartásával úgynevezett „szellemtörténetet" szoktunk, illetve akarunk írni. Vanitatum vanitas — a hiúságok hiúsága — lenne, ha egy ilyen gazdaság- és társadalomtörténeti munkát, hosszú évtizedek részletkutatásainak hiányában, mint úgynevezett „szellemtörténetet" írt volna meg a szerző. Az, aki hosszú évtizedek e téren gyakorolt tudományos közönyét a saját munkája által eredeti források felkutatásával óhajtotta pótolni, csak merő kritikai szempontok érvényesítésével írhatta meg művét. A források adatainak rendszerén, az események egymásutániságának indítékain és ezek felkutatásán van a hangsúly. Ez a mű nem lehet más, mint pozitivista alapon álló. Az is. De a „pozitivizmus" minden liberális zamatú ize nélkül, a magyar nemzeti tudomány, a történetírás új, modern, pozitivista f o r r á s k r itikai alapon álló módszerével megírva. A régies cím új tartalmat takar. Semmi sem lehet, — ha emberi munka, — tökéletes ezen a világon. Ez a hatalmas kötet sem akar záróköve lenni egy elmúlt korszak történetének boltozatán. Nem is lehet az, hiszen a magyar vasutasság, ez a dolgos, munkás társadalmi réteg továbbra is ott áll őrhelyén és szolgálja a nemzet gazdasági és társadalmi érdekeit. Történetét maga ez a réteg írja tovább a magyar jövendőbe. És ha most a magyar vasutasmult regisztrátora a nagyközönség és a tudományos világ asztalára le is tette művét, nem befejezte, — hanem megindította a magyar vasutasság történetének irodalmi művelését. A mindennapi élet sodrába meg kell állnunk tehát egy pillanatra és el kell olvasnunk ezt a könyvet és ha ezt megtettük, megtanuljuk mégjobban becsülni a végtelenbevesző acélsíneken tovagördülő szárnyaskerék népét. Megtanuljuk becsülni a népeket összefogó, Európa szívében fontos szerepet betöltő, magyar birodalmi gondolatot. Körülöttünk senki sem, — egy nép sem — tud meglenni a magyar állam által épített vasutak nélkül. Az elszakított területeken a sínek testén ott maradt acélbetűk örök mementóként figyelmeztetnek mindenkit a vasútvonalak magyar alkotására. Dolgos népe voltunk és vagyunk a világnak. Nemcsak kaptunk eszméket a Nyugattól, hanem adtunk is ugyanannyit, sőt még jóval többet is áldoztunk a Nyugatért. A nemzeti munkának vérkeringése a vasút, vasútnak a lelke: a magyar vasutasság és most ezt a művet elsősorban ennek a magyar vasutasságnak ajánljuk igaz épülésére. Budapest, 1937. május havában. IV.