Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

Bár a városokban műhellyel bíró mesterek továbbra is német nyelvterületről bevándoroltak, vagy azok leszármazottai voltak, a reformkor szelleme nemcsak az egyházakra, hanem rájuk is hatással volt. Nemcsak a katolikus templomok harangjain váltotta fel a latin feliratokat magyar szöveg, de a harangöntők is egyre inkább magyarul nevezték meg magukat. így a hallei születésű Heirich Eberhard is 1825től, mint EBERHARD HENRIK PESTEN öntötte harangjait. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy idővel a nemzetiségek lakta vidékeken azok nyelvére is rátértek. A besztercebányai Littmann Béla például szlovákul és Adalbert keresztnévvel.) Mint érdekességet említhetjük még meg, hogy a céhes városi mesterek még a 19. század elején is termeltek piacra. Schaudt András például még 1835-ben is azzal hirdette magát, hogy Pesten a Hatvani (mai Kossuth Lajos) utca elején lévő üzletében (a műhelye a Nagykereszt mai Kazinczy - utca 2. sz. házban volt) 300 fontig (kb. 170 kg) terjedő nagyságú harangok készen állandóan kaphatók. Sajátos módon a céhbeli harangöntők ekkor sem telepedtek meg az ország északkeleti megyéiben. Ez a vidék egyelőre a vándorló erdélyi, majd Tasnádra átköltözött mesterek piaca maradt. Előbb-utóbb azonban ezen a vidéken lakó falusi kisbirtokos nemesemberek váltották fel őket. Legjelentősebb volt közülük nemes László István, aki az Ung megyei falujában, Kisgejőcön a 18. század utolsó éveiben (legkorábbi harangját 1796-ból ismerjük) közel 150 éven át fennállott harangöntő műhelyt létesített, egyben számos tagból álló harangöntő dinasztiát alapított. Megemlíthetjük még a Szatmár megyei Mándról való Csepelyi Ferencet, aki 1844-ben, mint 18 éves „egyszerű nemes legény" - ahogyan egy kortársa jellemezte - öntötte az első harangját és 14 év alatt kb. 160 harangot készített. Erdélyben a folyamatosan működő brassói műhely mellett immár Segesváron (1795), Kolozsvárott (Cluj-Napoca, Románia, 1818) és Sepsiszentgyörgyön (Sfintu Gheorghe, Románia, 1797) is öntöttek harangot. Egyébként az utóbbi második mestere, Kis István segédkezett a szabadságharc idején Gábor Áronnak, amikor is hét hónap leforgása alatt az öt székely szék községei által rendelkezésre bocsátott 313 harangból mintegy 70 ágyút öntöttek. Még 1848 őszén a magyar kormány is felkérte az egyházakat, hogy ágyúöntés céljára ajánljanak fel harangokat. Volt is ennek foganatja, különösen a Felső-Tiszavidéken. Az ágyúöntésben harangöntők is részt vettek. Az aradi Honig Frigyes lett a Temes megyei Szentandráson (Sántandreiu, Romána) újonnan létesített öntöde vezetője. A pesti - egyébként németországi születésű - Schaudt András pedig ágyúk javításában működött közre, amiért is az osztrák hadbíróság négy havi börtönre ítélte. Nem minden beszolgáltatott harang került beolvasztásra. Idővel az osztrák császári hadvezetőség hozzájárult ahhoz, hogy az egyházak visszaszerezhessék harangjaikat, amennyiben nem önként ajánlották fel őket. Ezt azonban az egyházak nemigen igazolhatták, hiszen a legtöbb „a közösség lelkes buzgalma által tétetett a hon oltárára", mint ahogy az a szamossályi református egyház jegyzőkönyvében olvasható. Még 1851 nyarán is 112 harang várta sorsát Arad várában. A Szabolcs megyei bácsaranyosiaknak is csak 1856-ban sikerült „reverzális ellenében" visszaszerezni a harangjukat. Bizonyára a bronzharangoknak ágyúöntés céljára történő felhasználása volt az indítéka annak, hogy a szabadságharcot követően számos egyház acélharangokat szerzett be. Alig egy évvel azt követően, hogy a németországi Bochumban megkezdték az acélharangok öntését, Weinbert Péter pécsi mester özvegyének, Klárának műhelyében 1849-ben öntött harang. Csertő, ref. templom 1854-ben a makói evangélikusok már három harangot szereztek be onnan az új templomuk számára. Ennek híre mehetett, mert 1886-ig a rendelkezésünkre álló - bizonyára nem teljes - adatok szerint 35 egyházközség 78 harangot hozatott Bochumból. Az acélharangok azonban nem jelentettek versenyt a bronzharangok számára. A hazai harangöntők változatlanul űzték a mesterségüket. Rómer Flóris, az első magyar campanalógus (harangkutató), adatai szerint az 1860-as években még vagy 25 mester is volt az országban. A vasúthálózat gerincének a 19. század harmadik negyedében bekövetkezett gyors kiépítése nagy hatással volt a harangöntő iparra. Korábban ugyanis nagyobb harangok szállítása igen nehézkes volt. Vasút híján Schaudt András 1857ben inkább maga utazott fel Pestről négy nagyobb harang megöntése végett (a legnagyobb kb. 5600 kg súlyú lett), a mintegy 300-350 km-re fekvő Iglóra, mintsem hogy azokat lófogatú szekéren szállítsák