Lengyelné Kiss Katalin: Adalékok a soproni harangöntés történetéhez (Öntödei múzeumi füzetek 7., 2001)

A kürtőbe csapjanak! S ha olvad a réz, Legyen ónja kész, Hogy a sűrűn fortyogó pép Úgy amint kell, egybefolyjék. A kellő „egybefolyás" nyilván a homogenitásra, az ötvöző jó eloszlására utal. Közben, a harangkészítés ismertetésével párhuzamosan megtudjuk, milyen fontos a harang szerepe az ember életében: Hangja sokak fülébe hat, Hol a sírók gyászát zokogja, Hol áhítatra hívogat. Időközben elkészült a megfelelő összetételű olvadék: Öntsünk lúgsót gyorsan abba, Úgy lesz még folyékonyabb, Tajték se legyen A vegyületen, Hogy a tiszta ércből csengjen Majd a hang is tisztán, telten. A „lúgsó" olyan nátrium-, kalcium- illetve magnéziumvegyületek elegye, amelyet a kohászatban fedősónak neveznek; folyósítószerként és a szennyezők összegyűjtésére szolgál. A „tajték" eltávolítása nyilván a salakolás, amelynek minél tökéletesebbnek kell lennie a megfelelő fémtisztaság elérése, a szennyezők visszaoldódásának megakadályozása érdekében, ami viszont a harang hangja miatt fontos. A vers ezzel a párhuzamos szerkesztéssel halad tovább az öntőműhelyben és az emberi élet útján. A keresztelőn a harang köszönti a gyermeket „az öröm szép szózatával". Hamar tovaszállnak a gyermekkor és a vándorlás ifjúi évei, miközben beköszönt az első szerelem is. De térjünk vissza az öntödébe, a próbapálcás mintavétel következik: Ezt a pálcát mártsd bele: Ha hártyát vet rajt a massza, Itt az öntés ideje.