Lengyelné Kiss Katalin: Adalékok a soproni harangöntés történetéhez (Öntödei múzeumi füzetek 7., 2001)

5. ábra. A soproni evangélikus templom számára öntött négy harang felszentelése, 1864 |8] nel, vagy generátorgázzal történő tüzelés forró lángja hevíti fel a teknőszerű tűzálló anyagból épített kemence betétjét, de ma ma már inkább tégelyes, gáz-, vagy olajfűtésű, ill. elektromos indukciós kemencében olvasztják meg a fémet. Az olvasztás során ötvözik be az ónt, s gondoskodnak arról is, hogy a felületi oxidációtól megvédjék a bronzot, s a felületre felúszó szennyeződéseket folyósítószerekkel összegyűjtsék. Salakolás és próbavétel és után, a falazatot megbontva, vagy a kemencét megbillentve a csapolócsatornába és az elosztócsatornába engedik a fémet, s az kitölti az öntőgödörben „eltemetett" harangformákat. A folyékony fém teljes megszilárdulása és néhány napig tartó hűlés után kiássák a harangot, daruval kiemelik az öntőgödörből, s a ráégett agyagot leverik róla. A harang felületét óvatosan tisztítják hieg, nehogy a finom díszítések megsérüljenek. A készre munkálás során köszörülés, reszelés, csiszolás után alakul ki a harang fényes, sima teste. Izgalmas pillanat a harang hangjának ellenőrzése. Előveszik a hangvillasorozat megfelelő darabját (ma már erre korszerűbb elektronikus eszközök is rendelkezésre állnak) és megütik vele a harang pártázatát. Ha hangjuk megegyezik, megcsendül a több mázsás jószág az apró hangvillával azonos hangon. Ha nem szólal meg, vagy hamis hangot