Valkár István: Fel a vitorlát! A hajózás története (Budapest, 1994)

A vitorlás korszak hajóinak szerkezeti felépítését lényegében ma is alkalmazzák. A külső héjazatot alkotó palánkozást a hajófenék hosszában végigfutó gerincre (hajótőkére) támaszkodó függőleges bordák merevítették. Örök gond maradt azonban a palánkot alkotó deszkák közötti hézagok eltüntetése. Ezeket kitömték kóccal, kenték kátránnyal és gyantával, a szivárgás mégis csak akkor szűnt meg véglegesen, amikor a hajó vízre került. Ekkor a palánk deszkái megdagadtak, és így a rések maguktól záródtak el. Vitorlás hajó szerkezete. A XVIII. század vége felé a hajók víz alatti részét gyakran védték rézborítással az algák, moszatok, kagylók, és főként a fából készült palánkot átlyukasztó tengeri fúrócsigák ellen. Ezzel megjelentek a fémek a hajótest szerkezetében, ami eleinte valóságos szentségtörésnek számított. A XIX. század második felében viszont már megszokottá vált vitorlás hajókat teljes egészükben vasból építeni. A tengeri szélben halkan muzsikáló fehér szárnyú vitorlás a hajósokat romantikus kalandokra csábította. Sokszor azonban számolniuk kellett a gyötrelmesen nehéz és sokszor életveszélyes munkával, a nélkülözéssel, a hálóhelyek zsúfoltságával, és a tengerészek hagyományos betegségével, a skorbuttal is. Legendává vált Dél-Amerika déli csücskénél a Hornfok, ahol az üvöltő viharok rengeteg hajó pusztulását és tengerész halálát okozták. Napjainkban a vitorlák a sporthajókon láthatók. A Balatonon ma is szemet gyönyörködtető látvány a vitorlás jacht (ejtsd: jaht), a századokkal ezelőtti hajók kései utóda.